Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Rácz Olivér: A lótuszevők szigetén (elbeszélés)
— Mármint? — Mármint, hogy melyik bula melyikünké lesz. Ez itt — csinibaba. Lehet, hogy a másik még csinibb lesz. De az is lehet, hogy nem ... Pénzdarabot vett elő, felmutatta: — Fej vagy írás? — Fej. Akié a fej, azé a csinibaba. Akié az írás, azé a másik. — Egy frászt. Akié a fej, azé a magasabbik. Zsákbamacska. így igazságos. — Nincsen centiméterem. A falhoz állítjuk őket? — A kishúgodat. Ez itt nem Vietnam. Popsi popsihoz, váll vállhoz, buksi buksihoz. Amelyik ágaskodni próbál, azt fenéken billentem. Elhallgattak, mert a zenekar játszani kezdett. A lány az apró táncparkettre perdült. Nagyon fiatal volt, nagyon csinos, és nagyon szépen táncolt. Féldrágakövekkel kivarrt, keskeny melltartót viselt, a bokáján ezüst csengettyűs ezüst bokapereceket, a csuklón keskeny pántú, arany fityegőkkel ékesített, díszes karkötőket, két meztelen karján ékkő szemű arany kígyókat. Nagyon szépen táncolt. De a férfiban, aki egymaga ült az asztalánál, a lágyan kígyózó női test, a magasba ívelő, meztelen karok, az enyhén domborodó, egy helyben hullámzó kis has, a megvillanó, szép vonalú meztelen combok látványa még jobban felfokozta a lehangoltság és a magány érzetét. Úgy érezte, mintha a cirkuszi ponyva széle mellől lesne egy nem az ő számára rendezett előadást. A pincér — ott állt a férfi asztala mellett, és vacsora közben helyi érdekességekkel és pletykákkal szórakoztatta a férfit; nyilván ő is unatkozott — diszkréten a férfi füléhez hajolt: — Figyeljen, monsieur: érdemes. A legjobb hastáncosnő a szigeten. — (Utóbb kiderült, hogy pillanatnyilag talán nem is volt több hastáncosnő a szigeten, de ez mellékes.) — Akkor is fel kell lépnie, ha üres a mulató? — kérdezte a férfi. — Érdemes? — Szerződése van — mondta a pincér a vállát vonogatva. — Legalább edzésben marad. Akar vele táncolni? A férfi elmosolyodott, tagadóan megrázta a fejét. Tudta, hogy ez ugratás: a hastáncosnők, a hangulat és a hatás kedvéért, gyakran kipécéznek egy-egy mutatósabb vendéget, lehetőleg a tisztesebb és már nem egészen fiatalos küllemű urak közül— Venez, monsieur — jöjjön; megtanítom a táncomra ... Jöjjön bátran; nem nehéz... Ha a pók beugrik, rendszerint állati kabaré következik a pók rovására. Hasonló produkció, gondolta a férfi, mint a fütykös suhogtatás, amely a műsorszám befejeztét szokta jelezni, mint most is. A kis hastáncosnő két egyszerű, de annál vaskosabb, jó bütykös kecskepásztor botot kapott fel a zenekari emelvényről, s boszorkányos ügyességgel, változatlanul körbe forgatva barna kis hasát, malmozni kezdett a botokkal, a csuklója körül, a feje fölött, a combja előtt. A férfi, egy pillanatra megfeledkezve a rossz kedvéről, érdeklődve figyelte. Most kell majd előre táncolnia, az asztalok közé, hogy marokra fogva az egyik bot végét, hajszálnyi pontossággal valamelyik kipécézett vendég kobakja, orra felé suhintson a bot görcsös kampójával, s csuklója egy észrevehetetlen, parányi mozdulatával milliméterrel a célpont előtt fékezze le a sújtás lendületét. Ez is látványos kabarét szokott eredményezni: akadt már olyan pacák, aki az asztal alá bukott a fütykös elől. De a hastáncosnő ezúttal nem táncolt oda egyikükhöz sem; hármukon meg a pincéren kívül nem is lett volna kihez — kecsesen meghajolt, először a férfi, aztán a két amerikai fiatalember asztala felé, megköszönte a tapsot, távozni készült. Az idősebbik amerikai felugrott az asztaltól. — Azannyát! Hej! Bint! Mademoiselle! Bint! A lány, inkább a hangra, mint a megszólításra, felfigyelt, megállt, visszanézett a válla felett. Bínt! — Te lány! — nem a legmegfelelőbb megszólítás egy ünnepléshez szokott hastáncosnő számára. — Gyerünk! Ide! Hozzánk! — hadonászott az amerikai hevesen. A lány a zenészek felé fordult, inkább hitetlenkedve, mint méltatlankodva mondott valamit. A zenészek vigyorogtak.
