Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Koncsol László: Mélyszürkében (vers)
Hát nem bűnhödte meg, mert bűnben él, s mindig bűnhődik az ország.“ Hátul férfizokogás. „Persze, itt van még ez is: »De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem ...« Ű, Krisztus, ragad] ki e két-egy törvény vasmarkából, ránts magadhoz! Mert te mondtad: »... és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket...« — Merre hajtanak, fiam? — Kérdezze meg az őrt, ni! — Merre . ..? — Jaj! — Száll a fekete kendő, sárba roskad. „Játszottam veled. Házadban éltem, ellenedre. Egyesíts magammal, s tégy velem, amit akarsz, Uram!“ Fekete hátak. — Nesze, egy falás. — Kínáld meg az őrt! — — „Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok .. — Akarsz egyet a pofádba? — Latyak, latyak. — Mi ez a mélyszürke némaság? — Érzelmeink és állapotunk spektruma, felbontatlanul. Sötét, mert nincsen benne zöld, kék, se rózsaszín. De te, barátom, szinesztéziával szóltál. Tanultál verstant? — Szántani-vetni. — Hm .. . Különös ... — „— Minket Úr Isten, elhagyál, És reánk megharagudtál, Tőled széjjel eloszlatánk, Térj kegyesen ismét hozzánk! Mind e földet megindítád, Nagy hatalmaddal megrontád, Építsd meg az ő nagy romlását, Mert romlás miatt alig állhat.“ — Ki az, aki dünnyögve énekel? — Talán valami kántor. — Egy férfi kivált a sorból, s szökellve futni kezdett. Lövés csattant. Fönt, láthatatlanul, őrjöngve sírt egy csillag.
