Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Duba Gyula: Örvénylő idő III.
elkívánják a másét, s ha elkövették a bűnt, elmennek a templomba, úrvacsorát vesznek, meggyónnak, és megkönnyebbülnek. De a lopott dolgokat megtartják maguknak. Isten előtt minden ember egyenlő, de a földön nem így van. Vannak szegények és gazdagok, hatalmasak és elnyomottak. A szocializmus fel akarja szabadítani az elnyomottakat. Ez szép és igaz eszme. — Izzadni kezdett, zsebkendőjével megtörölte a homlokát. Csendben hallgatták, hatott az emberekre. — A városi népet könnyen felszabadíthatja, mert azelőtt a tőkéseknek dolgozott, most pedig az államnak dolgozik. S az állam megadja a fizetésüket, és egyenlőkké teszi őket. De falun más a helyzet. A paraszt mindig magának dolgozott. A saját földjét művelte, övé volt a termés. Gazdálkodott, s ezt másképp nem lehet. A földdel gazdálkodni kell. Jól kell gazdálkodni, a rossz gazdák azelőtt is tönkrementek. — Okos kulák, ravaszul lázit — súgta Vašek a járási vezetőnek, de az nem intett helyeslően, hanem figyelmesen nézte Nyírő Bélát, és várta, hogy folytassa. — A paraszt a természet embere, szereti a földet, lesi az időjárást, mindent megtesz az állataiért. Azért sikeres a munkája, mert mindent szívvel csinál. De hogyan szeresse a földet, ha már nem az övé. Miért tegyen meg mindent az állatokért, ha nem birtokolja őket, és miért lesse az időjárást, ha rossz időben nem kell dolgoznia, és a maga munkáját teheti? Kívánja a rossz időt. Elveti a gabonát, de nem várja, hogy kikeljen, mert tudja, hogy learatja majd, de nem a saját szérűjébe hordja haza. Kicsépeli, de nem érdekli, hány mázsa terem hektáronként, mert nem szállítja a kamrájába. Nem is lát belőle mást, csak a fejadagot. — Hát a naturális, gazda — szólt közbe Konárek Juró —, hát a természetbeli juttatás hol van? Nem jól beszélsz, te Nyírő, hallod... Én ismerem öregapád, mind ismerem a Nyirokét nem úgy van, ahogy mondod! — Igaza van, maga ismer minket, Nyirokét. Emlékezzen csak, amikor ötven évvel ezelőtt a faluba jött, nem talált házat, ahol befogadják. Nagyapám fogadta be, munkát és kenyeret adott, megbecsülte. A házában felruházkodott, pénzt keresett, hogy megnősülhessen, családot alapított. Az öreg Nyírő József mindig becsülte magát. Ügy gondolom, maga is tisztelte, mert az öreg egyenes, becsületes ember volt. Megkövetelte a munkát, de megfizette. Amikor maga megnősült, elköltözött a háztól, de továbbra is járt hozzánk napszámba, sok éven át nálunk aratott. Ha lovasfogatra volt szüksége, hozzánk jött, s mi segítettünk. Sokat kapott tőlünk az életben, sok segítséget. Bántotta valaki közülünk? — Nem bántotta... de nem is segítette. Annyit segítette, amennyit én adtam. Ök adtak fogatot, meg harmados kukoricát, én adtam munkát, munkaerőt, kapáltam, kaszáltam, fát vágtam, hogy kapjak valamit. De amikor nem volt munka, ki kérdezte meg: Juró, van ennivaló? Mit eszik a család, Juró? Senki nem kérdezte, gazdának mindig volt enni, Jurónak meg többi zsellérnek nem mindig. Ez is igazság, gazda ... — Ez is igazság — ismerte be nyugodtan Nyírő Béla —, senki nem tagadja. Akkor olyan világ volt. Akkor fenn volt a kerék nekünk, most lenn van. Nektek volt lenn, de most... fenn van-e? Irányítottak, parancsoltak, de a dolgok nem jól mennek. Három hónapja nincs fizetés. Mi lesz így velünk, Konárek Juró? — Dolgok rendbe jönnek, minden változik ... — Fütyülj, Kalmi — morogta halkan Berec Jónás —, most fütyülj! — Kalmi szájába tette két ujját, és iszonyatosat füttyentett, hogy az emberek összerezzentek, és néhányan felugrottak a helyükről. A fekete nyomozó felállt, és összehúzott szemöldökkel hátranézett, majd a Járási vezetőre pillantott, s az intett neki, hogy üljön vissza a helyére. Labanc Jozsó súlyos, csámpás léptekkel a hátsó sorhoz ment, fenyegetően mondta Kalmínak: — Ne füttyögj, ha mások beszélnek! Mit füttyögsz, he?! Az emberek a színpad felé néztek. Arcukon nyugtalanság és tanácstalanság ült. S valami elemi erejű, mélyről fakadó, mohó várakozás, mintha azt várnák, hogy most mindjárt megmondják nekik, mit tegyenek. Mert vezetni kellett őket. Hozzászoktak, hogy ösztönösen, a lehetőségek szerint élik a napokat. Egymást már megszokták, természetes módon viszonyultak a világhoz, és most vált nyilvánvalóvá, hogy nincs bennük annyi tudatosság, hogy a sorsukba beleszóljanak. Végeredményben közömbösek mindennel szemben, ami történik. Nyilvánvalóvá vált, mennyire külső erők szabták meg a háború óta a falu életét, mióta kimozdították megszokott, természetes nyugalmából, és
