Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Duba Gyula: Örvénylő idő III.
nyebbek. Ezért a járásiak is másképp bánnak velük. De ezzel a faluval mindent meg lehet tenni. Velünk mindent lehet tenni, gondolták az emberek. A gazdák pedig így gondolkodtak: a volt urasági cselédekkel, a majorbeliekkel nem bánhatnak úgy, mint velünk. A betelepültekkel sem bánnak úgy, mint velünk. Nagyobb szavuk van. Nekünk nincs szavunk, mert minket senki sem képvisel. Hogyan is képviselnének minket a volt részes aratóink és napszámosaink? Magukat sem tudják képviselni. Elátkozott faluban élünk, folytatták magukban az emberek. Széthúzás van, nincs összetartás. Aki jó elöljáró lenne, nem lehet az, aki pedig elöljáró lehet, az nem alkalmas, tudatlan vagy gerinctelen, csak magára gondol. Jeremiás Andri jóakaratú ember lehet, de megszédítette, hogy egyszerre a falu vezetője lett. Ű az elnö'k, és mindent megtesz, hogy továbbra is elnök maradjon. Élvezi a parancsolást, s hogy nem kell dolgoznia. De ahhoz nincs elég esze, hogy az ezzel járó felelősséget is átérezze. Bízik a járásiakban, azok majd megoldják helyette a megoldhatatlan dolgokat... Kár, nézte Nagybene Péter az iskolaudvart, pedig olyan gyönyörű az idén a tavasz. Az iskola tornácán állt, és figyelte az udvaron nyüzsgő gyerekeket. Takarították az iskola környékét, az udvart és a kertet. A kicsik összeszedték a papírdarabokat, hulladékot, ágakat és száraz kórókat. Húzták, vonszolták maguk után a limlomot, és egy rakásra hurcolták, hogy majd elégetik. A lányok kapákkal, gereblyékkel egyengették a vakondtúrásokat, tisztogatták a pázsitot, a nagy fiúk lapáttal és ásóval betemették a gödröket. Dudás kaszával kivágta a nagy zöld gyomokat, a magasba nyúló csalánt és beléndeket. Fodor csatornát ásott a kerítés mellett, és a kiásott földdel betemette a vízmosások árkait. Az égen bő fényű, tavaszi nap lángolt végtelen kék ragyogás közepén. Virágillat öntötte el az iskoladombot, a falutól hömpölygőit fel a kerteken át. Az udvar végében, ahol Fodor ásott, harsány világoszöld boglyának tűnt fel a szomorúfűz. A gyümölcsöskertben virágoztak az almafák. Hogyan lehet ilyen gyönyörű a tavasz, mondta magában a fiú, amikor a falu vergődik a kiúttalanságban. Valaminek történni kell, ami megoldja az ellentétet a ragyogó tavasz és a megnyomorodott falu között. A meleg fényben hirtelen fehér villám suhant át, látványa forró remegéssel a szeméig ért. Nem messze tőle, a virágoskertben Jolán hajladozott, és meztelen lábszára combközépig kivillant a szoknyája alól. Mintha szándékosan hajladozna előtte a lány. Nézte, és magába fogadta a fehér hullámokat. Sokáig nem volt gondolata, aztán egyszerre mintha újra hallaná a hívást a távolból, az ismeretlenségből, mint akkor, a film után a moziban, amikor Julinak megmondta, hogy tanító lesz; gyere, üzente dél-nyugatról a távolba vesző horizont, mert jött a hívás, ahonnan a hófaló tavaszi szelek jönnek március elején. Gyere, hallotta, de hiába nézte a messzeséget, ameddig ellátott a sík tájon, az majdnem minden a faluja határa volt. Sóval tölti meg a hüvelyeket, váltott agyában a gondolatsor. Harangozó Árpi ma sóval tölti meg a kiegyenesített rézhüvelyeket, mint valamikor régen a csőszök. És tovább nézte a virágoskertben villogó meztelen fehérséget. Előkészíti a sós töltényeket a kifúrt csövű puskájába, mert apja még börtönben ül, és Harangozó Árpi bízik benne, hogy szüksége lehet a puskára, ha estig maradnak a járásiak . .. Azok délelőtt érkeztek a fekete Tatraplánon. A volt komisszár, a járási mezőgazdasági osztály vezetője is eljött, s vele Vašek, a fekete nyomozó és egy népnevelő. De mit tervez Berec Jónás, töprengett tovább magában a tanító, mire készül a bajkeverő? Elképzelhetetlen, hogy ne tervezne valami botrányt, jó heccet vagy provokációt, de talán valami rosszabbat is. Hol lehet most Berec Jónás, miben sántikál? — Jolán — kiáltott a lányra —, gyere ide! A lány felegyenesedett, lesimította a ruháját, és feléje indult. Meztelen lábszára körül remegett a levegő, bőrére finoman rásimultak az aranyló pihék. Jött feléje, s már messziről nézett a szemébe kíváncsian, kihívóan, mint a szép, felnőttségüket érző fiatal lányok. — Jolán — mondta zavartan, majdnem dadogva —, add a kezed. Megnézem a tenyered, nem vágják-e be a bőrödet a gyomok? Vigyázz a kezedre, fel ne törjék a gizgazok! Nem jó, mondta magában, s közben kezébe vette a lány meleg kezét, és végigsimította a tenyerét... Nem így, gondolta közben, nem jól van így, és simogatta a kezét. A szemébe nézett, és meglepett, örvendő csodálkozást, majd a felismerés fölényéből eredő, gunyoros fényeket látott benne. Majdnem elveszítette a fejét, és már-már megérintette,
