Irodalmi Szemle, 1981

1981/9 - Duba Gyula: Örvénylő idő III.

lientek. Spanyolok, a köztársasági hadseregből, és sok Idegen, a nemzetközi brigád harcosai. Nagy kavarodás, amilyen a front mögötti városokban van. Nézegetem az embereket, s egyszerre szembe jön velem Tatranský. Egyedül volt. Magas szárú, fűzős cipőben, tányérsapkásan, bőrkabátban. Hadnagyi rangot viselt. Megismertem, de ő is észrevett engem, azelőtt már találkoztunk egy népgyűlésen. Mosolyogva mondja: — Hát újból találkoztunk, elvtárs? — Találkoznunk kellett, író elvtárs! — mondtam, és mosolyogtam. Kezet fogtunk, néhány szót váltottunk ... — Ütni a fasisztákat... — mosolygott rám.

— Azóta...? — A nyomozó türelmetlennek látszott.

— Nem láttam őt azóta. Hallottam róla, de őt nem láttam többé.

— Itthon sem? A frbnt után? Nemrégen, egy-két évvel ezelőtt?

— Nem láttam. Olvastam, hogy állami vezető lett a fővárosban. De hát... hogyan találkozhattunk volna? Nem kereste velem a találkozást. Nagy ember lett, fontos tisztségviselő. Az ország vezetői között dolgozik, mit akarhatna tőlem? — Elhallgatott, majd folytatta. — Amit elmondhatnék neki, nem értené. — Mert más világban él... Ezt magának mondta, nem a nyomozóknak, és elgondolkozott. Nézett rájuk, várta, hogy tovább kérdezzenek, de gondolatban Tatranskýnál időzött. Mit tett azóta, hol dolgozott az író a háború utáni években, és hogyan dolgozott, amikor mindennek az ellenkezője történt, mint amit a népgyűlésen hirdetett?

A szobában feszültebb lett a szavak ütközése s a kérdések pergése élesebb. Már a fekete nyomozó is Tatranskýról kérdezte. Az írógép elhallgatott. A harmadik nyomozó felkelt mellőle, és járkálni kezdett a szobában. Nem szólt Atyához, nem tett fel neki kérdéseket, csak járkált körülötte, és állhatatosan nézte, szúrós szemmel, komoran figyelte és kerülgette. Atya érezte, hogy amikor a háta mögött lépked, és ő csak a padló ropogását hallja a talpa alatt, a nyomozó akkor is őt nézi, a nyakát és a tarkóját, a hátát, oldalról az arcélét. S amikor az ő látószögébe jut, és szembekerül vele, merően a szemébe néz. Atya válaszait nem írták, szavai elhangzottak, de már csak az emlékezet őrizhette őket. De nem az ő emlékezete, mert az már kábult volt, úgy záporoztak rá a kérdések. Jöttek feléje, zúdultak rá, megállíthatatlanul. S mind Tatranskýval kapcsolatban. Mikor látta először? Milyen embernek ismerte? Kivel látta beszélgetni? Külföldiek társaságában nem látta? Milyen benyomást tett rá? Hányszor találkoztak? És újra meg újra ugyanaz a kérdés: azóta nem találkoztak? A közelmúltban? Hetekkel ezelőtt? A háború óta nem is látta őt? Mit hallott róla? Mit tud róla?

— Igazat mondj, öreg! — A fekete nyomozó nyíltan fenyegette. — Semmit ne hallgass el, mindent tudunk.

Aztán a kérdések özöne ritkult, rövidebb szünetek, majd hosszabb, néma percek tolakodtak közéjük. A másik kettő is járkálni kezdett körülötte, s ő ült a székén, és maga elé nézett, azok hárman pedig jártak körülötte, és nézték. Aztán újra elborították kérdéseikkel, és mindig ugyanazt kérdezték. Néhány kérdésük volt csupán, ezeket ismételték, és Atya nagyon fáradtnak érezte már magát. Sejtette, hogy akaratán kívül nagy veszélybe került, bár nem ismeri a lényegét, nem tudja, mi fenyegeti, de érzi, hogy pusztító erők vették körül, és fenyegetik. Összeszedte erőit, magára parancsolt, és nyugodt maradt. A kérdésekre fegyelmezetten válaszolt, nem csodálkozott rajtuk, és nem tiltakozott ellenük. Nem lázadt a megalázó kérdészápor ellen, mert egyre inkább érezte, hogy talán halálos veszedelemben forog. A szürke udvarról lassan félhomály lopakodott a szobába, késő délutáni szürkeség. Az ablakok külső párkányán halkan percegett az eső. Már újból esett, szürkén, egyhangúan, és ő úgy érezte, hogy nagyon régóta járnak körülötte a nyomozók, mintha az idők végtelenje óta kerülgetnék. Szédülni kezdett, le kellett hajtania a fejét. Lecsukta a szemét, feje a mellére hullt, mint az autóban, a kérdésekre egyre halkabban válaszolt. Reménytelenül, és kimerültén ismételgette mindig ugyanazokat a válaszokat.

— Öreg, ne aludj — szólt rá a fekete nyomozó —, még nem mondtál el mindent. Hallod, öreg . ..

Éjszaka vitték haza a fekete Tatraplánoji. Tatranskýval kapcsolatosan nem vettek fel jegyzőkönyvet. Sötét volt, csillagtalan éjszaka, az autó fényszórói tompán eléjük szegezték fénycsóváikat, és tétován tapogatták az elvesző tájat, mely azonnal megszűnt létezni, mihelyt lesiklott róla a reflektorfény. Atya aludni látszott, bár ébren volt.