Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Zenekari próba
Mács: Adósságtörlesztés; Rácz: Megtudtam, hogy élsz) —, az sem éri el (sőt meg sem közelíti) az átlagos magyar regények színvonalát. A fiatalabb nemzedék képviselői ez idáig nem nagyon jeleskedtek a regényírás területén, s ha jól számolom, csak ketten próbálkoztak meg ezzel a valóban nem könnyű műfajjal. Bereck József Öregem, az utolsó című kisregényét annak idején a kritika ha nem is ujjongva, de a tisztességes szándékkal megírt műnek kijáró tisztelettel fogadta. Ez a könyv már jelezte, hogy a fiatalabb írónemzedék egyik-másik képviselőjének figyelemre méltó elképzelései vannak a csehszlovákiai magyar regény felfrissítésével — esetleg megújításával — kapcsolatosan, jóllehet az is nyilvánvaló volt, hogy a valóban komoly alkotásokra még egy ideig várnunk kell. Bereck József után Grendel Lajos volt a következő — immár krisztusi korba lépett — fiatal prózaírónk, aki regénnyel jelentkezett, méghozzá rögtön egy rendhagyó regénynyel. A szerző maga „Nem(zetiségi) antiregény”-ként aposztrofálja Éleslövészet című könyvét, s ez a meghatározás egyszerre két műfaji fogódzót is kínál az olvasónak: 1. Az Éleslövészet nem antiregény. Ebből még nem következik, hogy regény — mint ahogy nem is az, hiszen a hagyományos értelemben vett regénynek jóformán semmiféle ismérve nem található meg benne —, de más sem következik belőle, tehát az olvasó maga döntheti el, melyik műfajba is sorolja ezt a „szöveget”. 2. Az Éleslövészet nemzetiségi antiregény. Ez a meghatározás konkrétabb, ugyanakkor nem kis irónia is bújkál mögötte. Eszerint a szöveg valójában egy nemzetiségi közegben íródott „ellenregény”, amelynek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nincs konkrét cselekménye, s tulajdonképpen hősei sincsenek; s mert a szerző eleve nem vállalkozott egy valódi regény megírására, amely szerencsés esetben akár maga a csehszlovákiai magyar regény is lehetett volna, így az Éleslövészet-ben megalkotta ennek a sokak által elképzelt, valójában azonban megírhatatlan csehszlovákiai magyar regénynek a — paródiáját. Miután az olvasó így szépen sorba vette a két felkínált értelmezési lehetőséget, kénytelen beismerni, hogy még mindig nem tud semmi közelebbit mondani a Grendel-szöveg műfajáról. De ezt végeredményben nem is olyan fontos tisztázni; a lényeg az, hogy a szöveg megálljon önmagában, vagyis érdeklődéssel lehessen végigolvasni. S Grendel szövegéről ezt el lehet mondani. A könyv három, igen különböző terjedelmű fejezetre oszlik. Az első rész egy történelmi regény vázlata lehetne: van benne szó kurucokról, törökökről, németekről, labancokról, katolikusokról, reformátusokról; továbbá önkényeskedésekről, vérengzésekről, megaláztatásokról, illetve hősies helytállásról, igazságtevésről, nagylelkűségről — és még hosszan sorolhatnám, mi mindenről. Az egész úgy áll össze, mintha az író egy megsárgult krónikában lapozgatna, s a legfontosabb bejegyzéseket a maga kommentárjaival közreadná. Egy érdekes és helyenként izgalmas szellemi kalandozásnak lehet így részese az olvasó, s még azt sem bánja, ha olykor megtréfálják, elvégre mindez csak játék. Az irónia mögül azonban minduntalan felsejlik egy tragikusabb hang is; kivált a pillanatfelvételeknél érezhető ez, amikor filmkamerájával konkrét eseményeket követ néhány percig (pl. a református pap lányának megaláztatása). A hagyományos regényeken nevelkedett olvasó ilyenkor mindig arra gondol, vajon ezt miért kellett afféle filmmozaik módjára beépíteni a szövegbe, miért nem lehetett ebből akár önálló történelmi regény is, elvégre Grendel nagyon jól és nagyon tudatosan bánik a nyelvvel, s ami ritka ajándék a mi tájainkon: egyéni, senkiével össze nem téveszthető stílusa van — tehát a képessége és a tehetsége megvan hozzá, hogy jó „hagyományos” regényt írjon. Ő azonban ezt feltehetően megalkuvásnak tekintené, ráadásul nem kenyere az aprólékos helyszínrajz és a jellemábrázolás sem — meglehet: jól álcázott fogyatékosságról van szó —, ami nélkül egy valamire való történelmi regény el sem képzelhető. Grendel, mint annyi művész e században, tudatosan lemond a totális ábrázolás lehetőségéről, helyesebben mondva: nem hisz ebben a lehetőségben. Hőseit, illetve fantáziaalakjait nem ruházza fel állandósult tulajdonságokkal, mindig nyitva hagyja számukra a lehetőséget, hogy új szerepkört válasszanak maguknak, miként az életben sem mindig kiszámítható egyértelműen, hogyan fogunk viselkedni egy adott helyzetben. Ezért ezekről a hősökről nem is kíván hosszabb, összefüggő történetet írni, mert — úgymond — nem is lehet. Bármikor meggondolhatják magukat és átalakulhatnak, végérvényesen felborítva ezzel a jól kiagyalt konstrukciót. Vannak ugyan állandóan felbukkanó
