Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Zenekari próba
Lacza Tihamér ZENEKARI PRÓBA (GRENDEL LAJOS: ÉLESLÖVÉSZET) „Regényt könnyebb írni, mint elméletet a regényről” — állítja Sükösd Mihály éppen tíz esztendeje megjelent Változatok a regényre című könyve előszavában, s ha ő mondja, alighanem úgy is van, hiszen mind a kettőt megpróbálta már. Ebből azonban semmi esetre sem következik az, hogy esztétának lenni nagyobb dicsőség, mint regényírónak (de mondhattam volna akár költőt, muzsikust, képzőművészt is), már csak azért sem, mert az olvasó (zenehallgató, néző) többnyire fittyet hány a száraz okoskodásnak — de még a szellemes eszmefuttatásoknak is —, sokkal inkább a műalkotásra kiváncsi, attól remél kikapcsolódást, felüdülést, szórakozást, esetleg bölcs igazságokat, s ha csalódik, nem nagyon érdekli az utólagos magyarázat vagy a kioktatás. Ha rajta múlna, a legszívesebben szélnek eresztené az egész műítészsereget, s valljuk be őszintén, a legtöbb művész is kapható volna erre, csak hát az esztéta sokkal szívósabb fajta annál, semhogy könnyen engedné magát megfutamítani a csatatérről, ahová — hite szerint — nem is ellenségként érkezett. Nem újkeletű ez a furcsa viszony a bírálók és megbíráltak között, mégis, mintha az utóbbi években-évtizedekben gyakrabban esne szó róla, kivált a művészek — tehát a megbíráltak — körében, s e nyilatkozatok a viszony rohamos elmérgesedését jelzik. Mi a magyarázata ennek? Valóban egyre távolabb kerül egymástól a művész és az esztéta, vagy csak néhány hangoskodó csapott indokolatlanul vaklármát, hogy felhívja magára a figyelmet? Azt hiszem, sokkal összetettebb jelenségről van szó, semhogy egyszerű igennel vagy nemmel felelhetnénk a kérdésre. Lássuk előbb a nyilvánvaló tényeket! Aki csak egy kicsit is Járatos a művészet- és irodalomtörténetben, annak bizonyára feltűnt, hogy az egyes stíluskorszakok időtartama mennyire eltérő; minél jobban megközelítjük időben a 20. századot, annál gyorsabb és markánsabb ütemváltásokat figyelhetünk meg. Míg a gótika és a reneszánsz évszázadokon át meghatározó stílusirányzat volt, addig a barokknak csupán százötven esztendő adatott, a klasszicizmusnak és a romantikának meg együttvéve is csak alig százvala- hány, ami pedig az utóbbi száz év eseményeit illeti, az minden bizonnyal páratlan az irodalom és a művészetek történetében. A romantika hanyatlását követően egyre nagyobb mértékben jelentkeznek a különböző izmusok és stílusirányzatok, eleinte még egymásnak adva a stafétabotot, ahogy azt addig is megszokhattuk, később viszont már nem is egymást követve, hanem egyídőben, olykor függetlenül egymástól, máskor éppenséggel egymással rivalizálva és viaskodva. Ez a felgyorsulás, bármennyire elkerülhetetlen volt, nem tekinthető maradéktalanul természetes folyamatnak, már csak azért sem, mert a spontán jelentkező erők mellett nagyon is tudatosan és agresszívan bevetett energiák is fokozták, különösen a századfordulótól kezdve (lásd: futurizmus, kubizmus, konstruktivizmus, dadaizmus stb.), s az eredménye óhatatlanul egyfajta kaotikus kavarodás lett, aminek láttán némelyek — talán nem is mindig alaptalanul — a művészetek és az irodalom válságáról kezdtek beszélni. A dolgok ilyen alakulása természetesen meglepte a művészetek fogyasztóit: az olvasókat, a zenehallgatókat és a nézőket, akik többnyire ösztönös ellenszenvvel, sőt gyűlölködve figyelték az új törekvéseket; de nem volt osztatlan az elégedettség esztéta-körökben sem, sőt azt Is mondhatnánk — s akkor még tapintatosan fogalmaztunk —, hogy inkább visszatetszést keltett a magukat moderneknek nevező művészek fellépése. Ezen
