Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Cudar elégia
üvöltsék meg heherésszek egekbe lyukakba nézzek”, s példatárunkat sok oldalnyi terjedelművé dagaszthatnánk, ha lenne itt erre elég helyünk, de hát a papír is véges. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy a Zs. Nagy által nagyon gyakran alkalmazott paralelizmus lényegében szervesen illeszkedik az itt felvázolt, ellentétekre alapozott versmodellbe, hiszen Zs. Nagy a gondolatpárhuzamokból is ellentéteket épít: „Kapóra jönne nekik, elcsámcsognának a híren, ő meg zabá lhatná az iszapot, kortyolhatná csatornák szennyét, felpuffadna, mint valami miniszter.” (Négyszer) Ez a néhány sor (az első kettő egymással párhuzamos, s ellentétes a következő hattal, amely három párhuzamos képet villant fel) szépen szemlélteti, hogyan válnak a para- lelizmusok a nagyobb szerkezeti egységek szintjén jelentkező ellentétek összetevőivé. Zs. Nagy Lajos szóképei — rendkívül eredeti, életszagú metaforái („A fákról /kövér verejtékcseppek hullanak / ráncos húgaim / füles kosarakba szórják, / s elrakják télire. / Ablakom alatt / bővérű ludak rekedt gágogása / ájtatos falusi zsoltár. / Biciklis fekete angyalok / röpködnek álmosan”, hogy csupán egyetlen versből, az Őszi reggelből idézzünk), metonímiái (ugyanebből a versből: „Égő csipkebokrokban / kék kötényes istenek / gyűjtik a lekvárt.”), megszemélyesítései („kertem... rám mosolyog / vállon vereget / s bogáncskórót tűz / a gomblyukamba”), tárgyiasításai („a járdákon bordóra fagyott arcú állampolgárok csikorogtak”) stb. — megérdemelnék, hogy részletesebben foglalkozzunk velük, a költészetének egészéről itt felvázolt ábrán azonban már nemigen változtatna az aprólékos szóképelemzés. Egyelőre tehát elégedjünk meg az elmondottakból következő konklúzióval: Zs. Nagy Lajos költészete mindenekelőtt azáltal válik korszerű, színvonalas költészetté, nemzetiségi irodalmunk egyik legjelentősebb felmutatható eredményévé, hogy versei tartalom és forma, etikum és esztétikum magas szintű egységében fejezik ki ellentmondásokkal terhes korunkat, korunk emberének életérzését, örömeit és bánatait, gondjait és reményeit, rettegéseit és nekibuzdulásait, szólaltatják meg a költő szebb, békésebb, lakhatóbb, emberségesebb jövőbe vetett hitét.
