Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Cudar elégia
vagyis Zs. Nagy Lajosnak részben ugyanolyan gyerekkora volt, mint akármelyik mai falusi gyereknek, gyönyörű kék közérzetét azonban megfertőzte a kor, a huszadik századi civilizáció barbárságának maximuma, a kék meg fekete halottakat produkáló második imperialista világháború, amelynek irtózata mindmáig meghatározza a köiltő világlátását, közérzetét, motiválja a neutronbomba-gyárosokkal meg az atombomba-konstruktőrökkel s mindenféle életellenességgel szemben érzett ellenszenvét. De nézzük meg most már közelebbről, miben nyilvánul meg Zs. Nagy Lajosnál a világ szkizofrenitása, ketté-hasadtsága! Elsősorban a természet és a társadalom (pontosabban: a civilizáció) valóságának csaknem feloldhatatlan ellentétében, éles szembenállásában. A természet az ő szemében azonos a tisztasággal, a fehérséggel, a hóval, „mely mindent beborít, egyformán szeret minden ágat”, a szigetekkel, az oázisokkal, a pálmafákkal, a jósággal, a hársfaillattal, a virággal, a zölddel, sőt a zúzmarával meg a kaviccsal is, míg a mindezzel szemben álló civilizáció a tolvajok, az „álnok szerelmek”, a revolveres gyilkosok, a csattanások, a robbanások, a szürke latyak, a szennyes lé világa, amelyben esetleg fekete szirmú rózsa alakjában jelenik meg a tisztaság jelképe, a virág. A fehér, a fény, a derű nagyon-nagyon ritkán villan fel ebben a komor valóságban, amelyet a költő „károgó piaci kofák”, „kereplő szájú téli vigécek”, „költők leikével manipulálok”, „neutronbomba-gyárosok”, „irigy atombomba-konstruktőrök”, hadvezérek és tábornokok világaként érzékel, amelyben állandóan vernek valakit, „bangladesben is harminchét katonát lőttek agyon”, miközben az amerikai elnök „az emberi jogról” halandzsái, s a költő mindhiába hadakozik, ez a világ nemigen vesz tudomást róla; talán jobban is tenné, ha „inkább köcsögkalapban / árulna fecskefészket / vinne a nagymenőnek / rámában macskaképet / sistergő utcasarkon / dudáló nyáj között / dalolná gyöngyvirággá / a forró füstködöt”, Zs. Nagy Lajos azonban nem akar kompromisszumokat kötni: ő a kommunista költő szenvedélyes elkötelezettségével, a szocialista humanizmus talaján állva ostromolja a huszadik századi civilizáció embertelen, sőt gyakran emberellenes megnyilvánulásait, interkontinentális felelőtlenségét, s hiába akarja elhitetni velünk, hogy — mert a költészet fegyvereivel vívott küzdelmet lehangolóan eredménytelennek látja — most már feladja a harcot, bevonul a „barlangba”, mivel, mint mondja, „Egyszerűen: unom az egészet, / itt nem segít a dörmögés már, / hisz berekedtem, annyit zsörtölődtem, és miért?”, vagy hogy letérdepel „Közöny-isten előtt”, hiszen lényegében egész költészete a barlangba- vonulást, a félreállást, a kívülálást, a fölötteállást, a közönyt cáfolja. Zsélyi Nagy Lajos költészetében azonban nemcsak a világ hasad ketté — természetre és modern civilizációra —, hiszen versei tanúsága szerint ő a természetet és az emberi társadalmat (a civilizációt] is ketté-hasadtnak látja, a szkizofrénia szerinte ezen a szinten is megnyilvánul. A Karácsonyi strófák harmadik versszakában olvassuk: „fenyőillat, víg zene / — holnap majd kés a torkotokra. / Ma pezsgős ünnepi ebéd / — holnap: mennykő a gyomrotokba ... / ... és atomzár és atombomba / és finom diplomácia”, vagyis az ember társadalmi valósága önmagában is kettős, egyrészt a fenyőillat, a víg zene, a pezsgős ünnepi ebédek, a béke világa, másrészt a kés, az atombomba, a pusztító fegyverek fenyegető, emberellenes realitása. Ugyancsak markáns példa erre a kettősségre az Álmatlanul című, már-már groteszkbe hajló költemény: „Három napig feküdtem mozdulatlanul, arra vállalkoztam, hogy helyettesítem a főutcát, háromszor huszonnégy órán át ropogtak bordáim között a szeretett tűsarkak, három napig ámultam a parányi nadrágok rózsaszín csipkéin, hallgattam a harisnyatartók finom zümmögését, a babakocsik kerekeinek makrancos csikorgását, de a harmadik hajnalon égre tárt szemem felett átdörgött a Tábornok különrepülőgépe. Mérgesen a falnak fordultam s elaludtam.” Különösebb verselemzési készség sem szükségeltetik ahhoz, hogy az olvasó rájöjjön, a társadalom melyik oldalát — a tűsarkak, a harisnyatartók, a babakocsik hétköznap
