Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - NAPLÓ - Koncsol László: Nagy László fényképkiállítása elé
dor András, Kemény G. Gábor, Sándor László — vagy Csanda Sándor, Tőzsér Árpád, Koncsol László, Varga Imre — engedjék, hogy ne soroljam tovább — nélkül? És gondoljuk meg, hogy ők, és any- nyl társuk, mind mai vagy volt szlovákiai magyarok. A szülőföld ereje és szeretete árad belőlük, amiben természetes, emberi helye van a szlovák nyelvnek és irodalomnak. Véleményem szerint erősíteni kellene a szlovákiai magyar irodalmat, az anyanyelvet, a kultúrát, az iskolákat, mert egyre kevesebb a jó magyar műfordító. És köny- nyebb lenne emelni a szlovákiai magyar költők és írók fordításainak színvonalát, mint magyarországi magyaroknak szlovákul megtanulni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy erre nincs szükség. Az mindenesetre tény, hogy a szlovákiai magyar műfordítók színvonala akkor fog jelentősen emelkedni, ha emelkedik a szlovákiai magyarok nyelvi kultúrájának színvonala általában. Más kérdés a kiadói politika és az irodalompolitika. A szlovák irodalom népszerűsítése. Ügy érzem, bátrabban kellene hivatkoznunk közös múltunkra. Őszintén látnunk és láttatnunk kellene kölcsönösen mindazt, ami elválaszt bennünket, hogy kapcsolataink még erősebbek legyenek. Mi lenne, ha együtt vitatkoznánk Jaroš Ezer- éves méhéről, vagy Ballek Segédjéről? Persze megfelelő színvonalú fordítás esetén. Már tegnap, a sajtótájékoztatón megemlítettem, hogy nekünk vannak szlovák irodalomtörténeteink, 'tanulmányköteteink, tudományos munkáink — ezek száma tekintetében messze elsők vagyunk a világon. Legyünk csak elégedetlenek, hogy a szlovák irodalom mégsem tartozik a legismertebbek közé hazánkban. Mindenütt érezzük a jóakaratot. De tudnunk kell, hogy 1948 után sokáig brosúrabarátság, protokoll uralkodott kultúráink között. Fiatalságunknak itt és ott is sokáig vagy nem mondtunk semmit a magyar— szlovák kapcsolatokról, vagy csupán féligazságokat mondtunk. Még mindig azt vártuk, hogy mit csinál a másik. Hogyan lennének népszerűek irodalmaink, amikor ifjúságunknak már magyarázó jegyzetekre van szüksége közös dolgainkhoz, mondjuk a kedves, tisztelt Andrej Plávka memoárjaihoz. A népek, a kultúrák közötti kapcsolat az emberség legmélyebb dolgaihoz tartozik. Ide nem elég a részigazság, a féligazság, és nem elég a jó fordítás sem. Itt van szükség továbbra is mindkét országban a politika és az irodalom állandó kölcsönös együttműködésére. Tisztelt barátaim, elnézést kérek, hogy nem szóltam kellő hangsúllyal eredményeinkről és szép ünnepünket problémákkal rontottam el. Mivel a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok kérdéseit, a fordítások kérdéseit úgysem lehet befejezni, engedjék meg, hogy Vojtech Kondrót barátom néhány költői képét és asszociációját idézzem, hiszen a jó költőnek kevés szó is elég arra, amire a másfajta literátornak oldalak sem: Magyar este című versében keleti a magyar alkony, felföldiesen egyszerű a szlovák; Csontváry—Kosztka cédrusa és Tessedik Sámuel akáca, s ezt a múltat ölelő madár. Nem csodálkozom, hogy olyan kitűnő műfordító. Jó lenne, ha több Kondrótunk lenne, aki olyan mélyen érti a magyar költészet forrásait. És persze ugyanígy a magyar irodalom részéről is. Käfer István Nagy László fényképkiállítása elé (Dunaszerdahely, 1930. XI. 4./ Örömmel állapítjuk meg, hogy a csehszlovákiai magyar képzőművészettel párhuzamosan, annak részeként immár nemzetiségi fotóművészetünk is megszületik. Tóth- pál Gyula dunaszerdahelyi és Szerdahely- környéki tárlatscrozata után, lám. második fotósunk, Nagy László is úgy döntött, hogy nekivág ennek a rögös, de szép útnak. Egy közösség első művésze még csak tézis, kihívás, kérdés, az univerzum egyik felének lehetséges kristályosító góca. Nyomában a másiknak is el kell jönnie, válaszul, antitézisül, az univerzum másik fe
