Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Zalabai Zsigmond: Szó, kép, szókép, képvilág
is megnyilvánuló szemantikai kölcsönviszonya révén van valami rejtvényszerű is, hiszen a „ködöcske” a szó szoros értelemben nem „hentereg”, hanem valami mást csinál; „apró ruhája” sem ruha, hanem valami más. Az újkritikus Philip Wheelwright együtt- jelölésnek nevezi a versbeli szónak ezt a képességét, Ju. M. Lotman pedig „a szó-struktúra bonyolultságáról” beszél,33 amely abból fakad, hogy a művészi kifejezés mint másodlagos modelláló rendszer egy elsődleges modelláló rendszerre, a (köz)nyelvre épül rá. Roland Barthes, a francia szemiotikus, mindezt úgy fogalmazza meg, hogy a szó denotációs szintjéhez kapcsolódik egy újabb, egy konnotációs szint; az elemi jelezés eredménye, a jelölt, egy meghosszabbbított, többszintű jelfolyamat forrásává lesz.34 S egyúttal — tegyük hozzá — egy többszintű értelmezési oly amat forrásává is, hiszen a képben, felfogásunk szerint, mindig lappang valami rejtély, szemben az érzékiszemléletes forma egyéb megnyilvánulásaival. Éppen ezért, Tamás Attilával egyetértésben, azt valljuk, hogy „nem látszik indokoltnak az akusztikai, fogalmi stb. értékű szavaknak képi alapon meg nem magyarázható összekapcsolásait a költői kép terminus technicusszal jelölt, meglehetősen körvonalazatlan fogalom felől megközelíteni”.35 Nem szerencsés teriflinológiai megoldás az sem, hogy a cselekménynek a motívumnál nagyobb alkotóelemét, amely valójában a cselekmény helyének a leírása, úgyszintén képnek nevezi az irodalomtudomány.36 Nem illethetnénk ezt, ha már mindenképpen a képzőművészet tolvajnyelvéhez ragaszkodunk, a rajz (helyszín-rajz) névvel? Ez a megnevezés logikailag szépen kötődik a nagyobb arányú, mozgalmas „kép”-ként felfogott tabló fogalomhoz; ugyanakkor egy jelentéstől megszabadítaná a fogalmilag agyonterhelt kép műszót, amelynek ilyen vagy ehhez hasonló megoldás, úgy véljük, vitathatatlanul javára válnék. A differenciálás újabb módja lehetne az a megoldás is, ha a kép szó elé magyarázó-pontosító előtag kerülne. Szerdahelyi István pl. „epikus képről”, illetőleg „lírai képről” [„lírai pillanatképről”) beszél.37 (Az már más kérdés, hogy a megkülönböztetés sem pontos, hiszen az epikus képre — ha azon „lélektanilag hiteles, lényegremutató emlékképet” értünk, mint Szerdahelyi — a lírából is hozhatunk föl számtalan példát, és fordítva: a trópusok nemcsak a költészetben fordulnak elő, hanem az epikában is.) Pontosabb névadást sürgetnek az ún. „fantáziakép” és „stíluskép" kategóriák is. Elkülönítésükre, jellemzésükre Péczely László tett kísérletet. Szerinte a fantáziaképek (mint amilyenek pl. a szereplők, a környezet, a cselekmény stb.) 1. nem egyszerre vannak jelen tudatunkban, hanem fokozatosan, szakaszosan, időben bomlanak ki és állnak össze egységes képpé tudatunkban, eltérően a stílusképektől, amelyeken a tulajdonképpeni trópusokat érti. 2. Ezért „nem nyelvi természetű jelentésegységek”-nek is lehet nevezni őket: bár szintén nyelvi közlés segítségével jöttek létre, „elválnak” a nyelvi anyagtól, és csak képzeletünkben élnek. Ebből fakad, hogy 3. „konkretizálásukban nagyobb szerepe van az olvasó egyéniségének, s a különböző olvasók által való elképzelések sokkal inkább eltérnek egymástól, mint a stílusképek tudatbeli megjelenítései”. 4. A stílusképek (pl. a „rózsaujjú hajnal”) önmagukban, a mű egészéből kiszakítva is jelentenek valamit; a fantáziaképek viszont csak az alkotás egészében érthetők meg. 5. A fantáziaképeket hajlandók vagyunk „közvetlen jelentésük alapján hiteleseknek elfogadni”; a stílusképeknek viszont nincs közvetlen valósághitelük (a hajnal rózsaujját nem értelmezzük szó szerint). 6. Terjedelemben is különbözik egymástól a kétféle képiség: az egyiket a mikrostruk- turalitás jellemzi, a másikat a makrostrukturalitás. 7. A mikrostrukturalitás formai (stiláris), a makrostrukturalitás pedig inkább tartalmi jellegű.38 A kétféle képiség megkülönböztetésében nem minden ponton értünk egyet Péczely László kísérletével (nyilvánvaló például, hogy nem valamennyi stíluskép van jelen egyszerre, egységes képként a tudatban: lásd pl. a kiegészítendő csonka metaforát!), vitánk most mégis elsősorban a terminológiát illetően van vele. Mert a „fantáziakép” megnevezés — mint ezt ő is érzi — semmiképpen sem szerencsés. Hiszen a stílusképeket, még a legszolídabbakat is, hogy a romantika vagy a szürrealizmus vadul merész társításait ne is említsük, ugyanúgy (vagy még inkább!) az alkotó fantázia hozza
