Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Nagy Judit: Nemzetiségi önismeret, nemzetiségi etika
a jelzett ellentmondásnak a hatékonyabb és a mai időknek megfelelőbb etika segítségével való feloldása. Egyetértek azokkal a szerzőkkel, akik a felelősség dimenzióinak kiszélesítését szorgalmazzák. A mélyülő ökológiai válságnak tudatosítania kell bennünk, hogy felelősek vagyunk mind a társadalom létalapjait biztosító természet, mind a jövő nemzedékek iránt. A változó világ aggasztó s egyben serkentő jelenségei mellett utalnék még bizonyos eszmei indítékokra is. Annak idején én is kivihetetlennek tartottam J. P. Sartre javaslatát, hogy — a múlt század neokantiánusaihoz hasonlóan — a marxizmust etikai síkon kiegészítsék. A francia író-filozófus — mint ismeretes — saját felfogásával kívánta ezt a kiegészítést elvégezni. Ennek ellenére magam is azt a nézetet képviseltem, hogy a kidolgozandó etika érdekében szükség van a többi kortárs humanizmusokkal, s köztük a Sartre-féle egzisztencializmussal folyó párbeszédre. Nem volt kétségem afelől sem, hogy a dialógus-partnerek száma még gyarapítható. Ki akarom továbbá emelni azt az ösztönzést, amelyet Lukács György életműve jelentett, s ha a halál megakadályozta is a nagy gondolkodót abban, hogy tető alá hozza a tervbe vett etikát, munkatársainak ilyen jellegű kutatásai és eredményei kétségtelenül termékenyítően hatottak rám. A közelmúltban erkölcstani implikációjú tanulmánykötetet állítottam össze, amelynek oldalain részben folytatom a Pandora visszatérése című kötetem (1979) erkölcsi kérdéseket is felvető elmélkedéseit a reményről és a méltóságról, részben pedig — gyakran irodalmi művek értelmezéséhez kapcsolódva — az etnosz és az ethosz viszonyát feszegetem. A romániai magyar kulturális életben szerzett tapasztalatok alapján (s ezek nyilván lényegében megegyeznek a szlovákiai, illetve a vajdasági tapasztalatokkal) arra a következtetésre jutottam, hogy az erkölcsi tudat különösen fontos funkciót tölt be a nemzetiségek életében. Tény, hogy egy nemzetiség létét elsődlegesen a demográfiai folytonosság és gyarapodás szavatolja a forradalmi átalakulás feltételei között, amelynek meghatározó tényezője a munkásosztály pártja és politikája. Ám az egyén választása, elkötelezettsége és felelőssége az anyanyelv, a nemzetiségi művelődés eszményei iránt éppúgy nem lehet közömbös a jövő szempontjából, mint hűsége a nemzetiségi létforma egyéb értékei iránt. E viszonylatok, magatartások és kategóriák azonban nyilvánvalóan az erkölcs, illetve az etika köréhez tartoznak. A korszerű romániai magyar önismeretet szorgalmazva figyeltem fel annak a szükségességére, hogy önismeretünk etikai szintjét kifejlesszük. Ez pedig azoknak az erkölcsi jellegű viszonylatoknak a tudatosítását segíti elő, amelyek a nemzetiség tagjait kapcsolják össze, továbbmenően pedig az egyén és a nemzetiségi közösség, valamint a román nemzet és a többi nemzetiségek között jönnek létre. E feladat teljesítésében kedvező előzményekre támaszkodhatunk. A két világháború közötti romániai magyar irodalom mélyen erkölcsi fogantatású vonulatára, arra az etika-pótló szerepre gondolok, amelyet legjobb íróink művei játszottak. De önmagunkat szegényítenénk meg, ha lemondanánk a nálunk napvilágot látott — részben kierkegaardi Ihletésű „kisebbségi etika” időtálló tételeinek, normáinak a kritikai értékesítéséről. A „kisebbségi humánum”-ot kifejező irodalommal szerves összefüggésben — Makkai Sándornak, Tavaszi Sándornak és Imre Lajosnak köszönhetően — megszületett az ugyanehhez az emberséghez kapcsolódó etika is. A korszerű nemzetiségi etikának nem kell tehát a semmiből kiindulnia. Van hagyományunk, s pusztán rajtunk múlik, miként sáfárkodunk vele. Ha most a múltból a jelen, sőt a jövő felé fordulunk, úgy látom, hogy irodalmunk a továbbiakban sem mondhat le erkölcsi funkciójáról. Etikai tanulmányok sohasem helyettesíthetik a szépírói alkotás érzelmekre is ható, erkölcsi érzelmeket fakasztó kisugárzását. Éppen ezért értetlenül és ellenkezéssel állok szemben azokkal a nálunk is elhangzott véleményekkel szemben, amelyek szerint az irodalomnak „fel kellene szabadulnia” az erkölcsi hivatás alól. Etikum és esztétikum állítólag kizárja egymást. A romániai magyar irodalomnak — s nyilván nemcsak ennek az irodalomnak — a maradandó értékei a legjobb cáfolatok erre a felfogásra. Ogy látom, hogy képviselői — tudatosan vagy nem — menekülni próbálnak az ellentmondásokkal teli közéleti állásfoglalástól, más szóval: az írástudók felelősségétől. Olyan életművek viszont, mint amilyen például a Méliusz Józsefé, meggyőző bizonyítékai annak, hogy a „nemzetiségi realizmus” és az együttélés morálja nemcsak hogy nem akadályozza, hanem egyenesen sarkallja még a modern formakere- séáeket is.
