Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Vajkai Miklós: A novella tartalma (novella)
A lány bólintott. — Ezt a táskát kell átnyújtanom a VII/B-ben lakóknak. — VII/B? ... Itt, kérem, nincs VII/B... Csupán VII-es számú épület van. VII-es, VIII-as és IX-es. Korábban, mondjuk száz esztendővel ezelőtt, talán volt VII/B, de azóta lebontották. Én hetvenhat esztendeje élek itt, és nem hallottam még a VII/B-ről... Talán még előttem leseperték... De az is lehet, hogy nem seperték le, mert föl sem építették. És a fölépítését talán csak most tervezik, és a kisasszony, elsietve a dolgokat, hamarább ért ide, hogy átnyújtsa azt a bizonyos táskát. — És mint akinek csupán most jutott el a tudatáig, hogy mezítelenül van, és megfázhat, sietve visszahúzódott a salét- romos odúba, és becsapta maga mögött az ajtót. Egy őrült, gondolta Tamara. Magához ölelte a táskát. Az még mindig sugározta a hőt. Sötét volt már. Tétova keze kitapogatta a villanykapcsolót. Fölkattintotta, de az égő spirálja nem izzott fel. Talán nem is volt égő. Egy távolabbi ajtóhoz lépett. Kopogtatott. Férfi lépett ki a folyosóra. — Valami baj van? — kérdezte riadtan, a hányatott életű emberek félelmével. — Nincsen baj — mondta Tamara. — Már azt hittem, hogy baj van. Tudja, a mai világban minden előadódhat. Az ember egyetlen pillanatra sincsen megóva. — Ügy — bólintott Tamara. A férfin öltöny volt. Talán. — Villanásnyi időre azt hittem, hogy Lujza jött haza... A lányom... De aztán csakhamar észbe kaptam, ugyanis Lujza másképpen kopogtat. Fáradtabbak a koppan- tásai, kiábrándultabbak. Míg ön . . . — Tamara vagyok — mondta Tamara. — Ta-ma-ra . .. Míg Tamara kisasszony frissebben, de idegesebben kopogtatott, a fiatalok kétségbeesett igyekezetével, mert kisasszony, még a csengetéseinkben, a kopogtatásainkban, a cipőnk zajában is jelen vagyunk ... A teljes lényünkkel jelen vagyunk. Tamara hallgatott. A férfi megkérdezte, hogy mi járatban van. — Ezt a táskát kell átnyújtanom a VII/B-ben lakóknak. — Kisasszony! Higgyen nekem, nincsen VII/B ... Ha volna, én lennék a legboldogabb ember, hogy megmutathatnám az oda vezető utat... De nincs . .. Nincs.. . Így hát azt tanácsolom a kisasszonynak, hogy felejtse el az egészet. Az az idegen férfi bizonyára bolondot akart űzni a kisasszonyból, ami ideig-óráig sikerült is neki, de szerencsére a kisasszony reám lelt, és én most fölvilágosítottam a kisasszonyt... Nincsen VII/B. Csak VII-es van és VIII-as és IX-es. Kár tovább kutatnia. Éjszaka van, ideje nyugovóra térnünk. .. Látja, az én Lujzám már megint elbóklászott valamerre, és én itt vagyok vacsora nélkül. Ilyen az életem . . . Hát... a Teremtő megáldja ... Én elteszem magamat holnapra ... Ezzel becsukódott ez az ajtó is. Tamara még próbálkozott néhány helyen, de sikertelenül. Maga sem tudta, hogy hogyan került ki az utcára, az őszi nyirokba, hogyan sodródott egyre távolabb a Dohány utcától. Csak akkor tért némiképp magához, amikor ugyanarra a peronra keveredett, ahol néhány órával korábban kiszállt a vonatból. Huszonkét óra és ötven perc volt már, egy szerelvény döcögött be lassúdan, s Tamara elnézte a lekászálódó utasokat. Egy tömött, megváltóképű férfi közvetlenül a közelében haladt el, s a lány utána iramodott. — Kérem, juttassa el ezt a táskát a Dohány utca VII/B-be! .. . Az idegen, lángvörös szakállú, lángvörös hajú férfi [Wohl Fellini-filmben látott hasonlót) csodálkozva nézett a lányra. — Dohány utca VII/B — mondta még egyszer Tamara, majd eltűnt a gyűrűző tömegben. Csontig hatolt a hideg.
