Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

Mit beszél ez itt összevissza a világról, amelynek gondja nem az övé és nem is ismeri. Róla van szó, egyedül róla, Kolnata Nikoferosz kisebbik fiáról, akit elkapott az örvény, és menthetetlenül elnyeli, hiába kapálózik ellene. Karjai erőtlenek a sodrással szemben, már túljutott a ponton, ahol még sorsát irányíthatta.

Az alkony beszökött a szobába, gondolatai zavarosan kergették egymást, hallotta a hivatalnok halkan mormoló hangját, de szavaiból alig kapott el itt-ott valamit. Már nem is kellett volna erőlködnie, ő már megadta magát.

Megrezzent, mikor a kéz a vállát érintette. Elmosódott világos folt a szürkületben, ez volt a hivatalnok arca, amelyről hirtelen nem is tudta, hogyan fest valójában. Ott állt mellette, és lenézett rá.

— Megyünk, Avesztosz. Augosztinosz atyához viszlek, ő majd visszaadja lelked nyugalmát.

Testileg-lelkileg kimerültén, apatikusan követte az idegen férfit, akinek létezéséről mostanáig tudomása sem volt, most mégis a sorsot jelentette számára.

Augosztinosz atya gyertyafény mellett olvasott cellájában, mikor beléptek. Feléjük fordította elefántcsontszín arcát, melyről semmit sem lehetett leolvasni.

— Az estét az atyával töltöd, Avesztosz, ő majd később megmutatja a szállásodat. Itt éjszakázol a kolostor világiak részére fenntartott cellájában. A többiről reggel intézkedünk.

A hivatalnok főhajtással üdvözölte a papot, amellyel egyben búcsúzott is, és becsukta maga után az ajtót. A folyosón kongó s gyorsan elhaló léptei azt a képzetet keltették Avesztoszban. hogy megkönnyebbülve, vidáman siet szokott esti időtöltéséhez, hogy őt, mint valami nagyon kényszeredetten vállalt terhet, végre lerázta a nyakáról.

Augosztinosz atya helyet mutatott neki az egyetlen széken, amelyen előbb még ő ült, maga pedig a pokrócokkal letakart faágy szélére telepedett. Hallgattak. Neki nem volt semmi mondanivalója már, és az atya várható szentenciái sem érdekelték. Akkor kezén egy másik kéz érintésének melegsége érzett.

— Nagyon boldogtalannak látszol, szegény fiam.

Sötét, meleg pillantású szemekkel találkozott a tekintete, melyekből részvét sugárzott feléje.

— Mi végre hoztak hozzád, atyám? — kérdezte ingerülten.

Nem mérleeelte szavait, úgy vélte, ennél keményebb csapás alig érheti.

— Haramiák közé kerültem! Emberbőrbe bújt farkasok közé. Ha meggondolom, az orgyilkos tőre se lett volna rosszabb ennél!

— Ezt most csak elkeseredésed mondatja veled, fiam. Ha hivő keresztény vagy, tudnod kell, milyen nagy a különbség súlyos bűnnel a lelkeden, bánat lehetősége nélkül meghalni, mint megbánni a vétket és vezekelni érte.

— Én szabad ember vagyok — heveskedett megint, de a pap szelíd iróniával leintette.

— Senki sem szabad, Avesztosz. A szabadság csak illúzió, esetleg ideig-óráig tartó érzet. A földi szabadság maximuma az, ha vágyaink nem haladják meg az adott lehetőségeket.

Nem fogta fel teljesen a pap szavait, mégis mintha kulcsot nyújtott volna feléje, kulcsot, amely majd kinyitja a ... mit is? Hová is nyílik az az ajtó, amelybe a kulcs illik? Enbensejébe. Saját magában találhat vigaszt vagy megbékélést.

— Azt hiszed. Avesztosz — hallotta újra a pap hangját —, a saját kedvemből lettem halálra ítéltek gyóntatója? Utolsó útra indulóknak kísérője? Tudsz-e fogalmat alkotni róla, mennyi ocsmányság zúdul rám néha, hogy fulladozom tőle? S milyen halálos letörtség, nemcsak lelkileg, testileg is, ha minden megfeszített erőm mellett is csődöt mondok, s az elítélt visszautasítja a kínált kegyelmet?

Volt valami az atya hangjában, amire felfigyelt. Mintha saját kínjainak visszhangját hallotta volna. A szavak őszintesége fogta meg, mintha csak sorstárssal beszélgetne. Eszébe jutottak szavai, melyekkel fogadta őt, s nem állta meg, hogy melegen, de nem minden irónia nélkül vissza ne dobja neki:

— Nagyon boldogtalannak látszol, szegény atyám.

Augosztinosz atya a fejét ingatta, s a szeméből derű sugárzott rá.

— Nem, fiam. Nem vagyok boldogtalan. Szolgálok ott, teljes alázattal, ahová Isten