Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

nek, erősebbnek érzi magát. A szobában sötét van, de a réztartóban még erősen izzik a parázs. Gyönge, de melengető otthoniasságot áraszt a fénye.

A fejében megint a közelmúlt képei forognak, a kínzó gondolatok visszatérnek, nincs menekülés. Lehunyja szemét, álomba, önkívületbe szeretne menekülni, de nem sikerül.

Később nyílik az ajLo, belép rajta az asszony, kezében az égő mécsesben világosság jön vele. Mögötte meglett korú férfi is megjelenik, az ágya mellett megállnak.

— Jobban vagy már? — kérdi a férfi.

— Igen — s csodálkozik, milyen erőtlen a hangja.

— Hát engem megismersz-e? — kérdi az asszony kedvesen.

Behunyt szemmel mosolyogva bólint. Ettől a nőtől kérdezte a kikötőhöz vezető utat.

— A házunk előtt estél össze. Az uram szedett fel. Mindjárt rád ismertem, mikor hazajöttem. Főztem egy kis te.it... hozol' is belőle egy csészével. Kissé kesernyés, de tettem bele mézet. Idd ki, meglátod, jól alszol majd tőle, s reggelre kelve teljesen elhagy a betegség.

— Végtelenül hálás vagyok, amiért ilyen jók vagytok hozzám. Az életemet mentettétek meg.

— Jézus Urunknak köszönd — hárította el az asszony a hálálkodást.

— Csak annyit kérnék, mondjátok meg, kiket tisztelhetek bennetek?

— Georgiosz törvényszolga vagyok, és Maľia a feleségem. De — mondta a férfi határozottan — még nem jött el a beszélgetés ideje.

Maria behozta a teát, feltámasztotta a fejét, és kiitatta vele az egészet. A férfi némán állt az ágy lábánál, nézte őt, mintha csak ellenőrizné, engedelmeskedik-e illőképpen.

Nyugodalmat és gyógyulást kívántak neki, aztán kimentek a szobából, ahol ismét csak a hunyorgó zsarátnok vetett maga körül némi fényt.

Reggel arra ébredt, hogy bekukkantott hozzá az asszony.

— Azt hittem, fönt vagy már. Vedd a köpenyed és a cipőd, megmutatom, hol végezheted dolgodat.

Georgioszt nem látta sem bent, sem a ház körül. Jólesett belépnie a meleg konyhába. Az asszony tojást sütött neki, sajttal és tejjel kínálta, utána visszaküldte az ágyba.

— Újra erőre kell kapnod. A többiről az uram majd beszél veled, ha hazajön.

Biztosan kikérdezik. Ez természetes. De hát elmondhatja-e az igazat? Ö, de jó lenne,

de megkönnyebbülne, ha ezeknek a derék embereknek mindent őszintén bevallhatna, s a megbánás könnyei megtisztítanák. Először érezte, hogy van megbánnivalója. Hogy bűn terheli. Parancsolni kell a vágynak sokszor még akkor is, ha egyébként nem helyteleníthető. De ő kétszeresen is tiltott úton követte vágyát...

És mit mond majd ezeknek? Hogy rokoni látogatóba jött? Ha úgy tekintjük, ez igaz is.

Nem sok ideje maradt a latolgatásra, mert benyitott hozzá a házigazda, és leült az ágya szélére.

— Erős természeted van. Hamar legyűrted a bajt. Hát most rajtad a sor, hogy elmondd, mi vezetett városunkba, honnan jössz, mi a neved. Ha valami kívánságod van, azt is mondd el, hátha segíthetünk rajtad.

— Kolnata Avesztosz vagyok, egy athéni kőfaragó fia.

— Szép, szép — bólogatott a házigazda. — És talán te is apád mesterségét űzöd? Csak az izmos karjaidról gondolom — tette hozzá.

— Igen. Azaz nem is egészen. — Nem állhatta meg, hogy ne dicsekedjen el vele, szobrásznak készül. A napokban fogják eldönteni, sikerült-e annyira bemutatásra szánt műve, hogy tanítványa lehessen az iskolának. Csak akkor jött rá, hogy hibát követett el, mikor Georgiosz megkérdezte:

— Most fogják művedet bírálni, és te ilyen hanyatt-homlok elhagytad Athént? Mi késztetett erre a nagy sietségre? Fel sem vagy szerelve, ahogy egy utazóhoz illik. Anyád aligha engedett így ilyen hosszú útra.

— Gyorsan kellett eljönnöm, fontos és sürgős hírt hozok egy rokonnak — nem nézett Georgiosz szemébe, és érezte az arcába szökő vér hevét.

— Aki talán a kikötőben lakik? Mert a feleségemtől a kikötő felől kérdezősködtél.

— Igen — kapaszkodott a szavakba. — Szofirosz, a vámos. Hozzá igyekeztem.

— Ö — csapott térdére vendéglátója —, Szofiroszt ismerem. Ha nem valami titkos az üzenet és ha olyan sürgős, ahogy mondod, csak bízd rám, majd találok valakit, aki elviszi neki a hírt.