Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - KRITIKA - Szeberényi Zoltán: Szlovenszkói vásár

leszteni a Szlovenszkói vásárb&n. Ez a kötet alapkoncepciójában és szerkesztési elveiben egyaránt eltér elődeitől, irodalmibb szempontokhoz igazodik. Az összeállító mindenekelőtt a minőség követelményeit tartotta szem előtt, az eszmei-esztétikai értékek hierarchiájának kialakítására törekedett. Mindez főként a kötet szerkezeti felépítésében, a szerepeltetett írók és novellák számában tükröződik. Csak helyeselhető, hogy az Örökséghez viszonyítva lényegesen csökkentette az írók számát. Az ott szereplő 25 író közül csak 16-tól válogatott. Rácz Pál, Dallos István, Farkas István és mások hiánya valóban nem szegényíti a korszak novellisztikáját. Lényegében alkalmi és műkedvelő tollforgatókról van szó. Jogosan megkérdőjelezhető azonban Neubauer Pál, Asguthy Erzsébet, Szabó Béla, Jarnó József kihagyása. Szerintünk aligha nélkülözhető színfoltok ők a kialakítandó összképen. Mindnyájuknak akad olyan kisprózája, amely eléri, sőt meghaladja a kötetben közöltek átlagát.

Tetszetős újítás a Szlovenszkói vásár belső elrendezése, amely tematikai-hangulati szempontokhoz és az íróilag feldolgozott valóságanyag jellegéhez igazodik. Turczel, korábbi gyakorlatától eltérően, nem az írók alfabetikus sorrendjében, hanem tematikai csoportosításban közli a novellákat. Az egyes témacsoportok azonban eléggé összemosódnak, így a csoportosítás helyenként funkciótlannak tűnik. Hathatósabb újítás a terjedelmi és mennyiségi szempontok érvényesítése. Az egyes szerzőktől közölt novellák száma és terjedelme minősítő tényező, amely az írók értékhierarchiáját hivatott tükrözni. A kötet anyaga általában reális, az optimálishoz közel álló értékrendszert mutat, de vannak vitatható, az összeállító elfogultságát tükröző pontjai. Darkó István kétségkívül a legérdekesebb és legjobb novellistáink közé tartozik, de hét írással való szerepeltetése eltúlzott. Tamás Mihály hasonló értéket képvisel, de ez nem tükröződik a kötetben eléggé. Nem találjuk kielégítőnek Sellyei József bemutatását sem. Legalább 3—4 írást érdemelt volna, s főképp a szegényparaszti öntudatú, szociálisabb indulatú írásaiból kellett volna válogatni a Lósorozás Gádoroson mellé. A Tizenhat liba pásztora olvasmányos, jó hangulatú írás, de nem jellemző az író életművének egészére, s túlságosan érződik rajta a minta: Móricz korai novellisztikája, főként a Csata című novella hatása. Szombathy Viktor szerepeltetése Is jelentőségén felüli. Egri Viktor, Morvay Gyula, L. Kiss Ibolya bemutatása pedig több újítást, frissítést igényelt volna az Örökséghez viszonyítva. Egri Békesség című novellája valóban kiemelkedik az életműből, főként annak első feléből, de a felszabadulás óta már vagy féltucatszor megjelent kötetben. Morvaynak is akadnak jobb vagy legalább hasonló értéket képviselő novellái, mint az Állatok halála. Különösen L. Kiss Ibolya esetében indokolatlan A költő anyja ismételt újraközlése. A Csokonai Vitéz Mihály halálának körülményeit idéző, meglehetősen érzelgős és gyenge írásnál jellemzőbb és célravezetőbb lett volna a hazai témájú munkái (pl. juhásztánc, Aki Kossuth szárnysegédjét rejtegette, Tátraálji rapszódia, Az utolsó izenet) közül választani. Bármelyik jobban képviselné az írónő történelmünket, tájaink szépségét és kulturális emlékeit feldolgozó, tudatosító munkásságát.

Több kérdőjelet felvet az emigránsok szerepeltetése is. Számunkra indokolatlannak tűnik Sándor Imre és Kaczér Illés novelláinak közlése, ha a többi emigráns, akik folyamatosan és jelentős műveket publikáltak itt-tartózkodásuk alatt (pl. Barta Lajos, Szu- csich Mária stb.), nem szerepel. Annál is inkább, mert Sándor Imre besorolt novellája annak idején a szerző neve mellett „(Magyarország)” lokalizációval jelent meg (vö.: Tűz, 1922. júl. 30.), tehát magyarországi illetőségűnek tartotta magát. Kaczér Illés allegorikus meséje pedig nehezen illeszkedik a kötet összképébe.

Régi tapasztalat, hogy az antológiákban a legkönnyebb kifogásolnivalót találni. A fent elmondottak nem kívánják kisebbíteni a Szlovenszkói vásár értékeit, csupán olyan szempontok felvetését célozzák, amelyek mérlegelése taláh emelhette volna annak színvonalát. Hiszen számos vonatkozásában felülmúlja a korábbi hasonló kiadványokat, s jelen pillanatban a legméltóbban reprezentálja a két háború közötti novellairodalmunkat. Különösen javára írandó, hogy új, eddig nem emlegetett szerzőket is felfedezett. Emléket állít a korán elhunyt és méltatlanul feledett Török Gézának a Szérum című érdekes novellája közlésével. Prózaíróként szerepelteti Földes Sándort, akit az irodalmi köztudat csupán lírikusként tart számon. Bár ezen a téren kezdeményezőbb is lehetett volna, lehetnek még lappangó tartalékok. Mind ez ideig pl. senki sem tette mérlegre Komlós Aladár vagy Vozári Dezső ritkán szóló, de nem jelentéktelen kisprózáját.