Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Hagyományunk: a Sarló

Megfogalmazásaikban azonban még ezt követően is — legyen szó akár • a Vetés harmadik számáról — még sok a megfoghatatlan, ködös fogalom az ú] nemzedék „célszerű felépítéséről”, a „sem ellenzéki, sem kormánybérenc” középutas elképzelésről, a „tudatos osztálypedagógiáról”, stb. Ezért elnéző jóakarattal lehetne csak ezt az önmagát kereső Sarlót — komáromi kudarcával, pozsonyi bemutatkozásával stb. — amolyan új Galilei-körnek elfogadni. Épp az egyértelműség hiányzott törekvéseikből, mely a cseh és szlovák szocialista értelmiség körében — gondoljunk csak a Tvorba, vagy a DAV köré csoportosult főiskolás fiatalokra —, illetve a budapesti Eötvös-kollé- gisták kommunista szervezkedésében megvolt. A balrafordulás ugyanis — a fehér terror ellenére — nem kerülte el Magyarországot sem. Nem érdektelen emlékeztetnünk rá, hogy a magyarországi polgári lapok a húszas évek végén valóságos sajtókampányba kezdtek a „bolsevik veszély” ellen, mely „megfertőzi” — úgymond — a polgári és nagypolgári fiatalokat is. Erről egyébként 1929-ben rövid hírekben A Mi lapunk is beszámolt. Ilyen körülmények között a sarlósok szükségszerűen válaszút elé kerültek. Hogy a válaszút kérdésében az 1929 májusában Pozsonyban megtartott Kassák-est is szerepet játszott, az szinte természetes lehetett.

Balogh Edgár a Hét próba ban egyébként őszintén, kertelés nélkül elmondja, mi mindentől kellett megszabadulniuk: „Győznünk kellett a társadalmi előítéleteken, szembe kellett kerülnünk úriértelmiségi, kispolgári és paraszti osztálykötöttségeinkkel. S amikor már munkásmozgalmi emberségben éltük magyarságunkat, a dolgozó tömegek életét, még arra is rá kellett ébrednünk, hogy a belterjes nemzetszemlélet haladó formáiban sem reális, amint egy kétszeresen elnyomott nemzeti kisebbségnek — mert erről volt szó az esetünkben — sajátos helyzete szerint kell rátalálni legigazabb szövetségesére. Az adott csehszlovák államkeretben a cseh és szlovák proletariátus és pártja jelentette a kisebbségi magyar dolgozók számára is a felszabadulás valódi biztosítékát, a kikecmergést a nyomorból, s a menekülést a sírtól, „hol nemzet süllyed el”.

Nem véletlen, mihelyt az események nyílt állásfoglalást követeltek a Sarlótól — gondolunk itt a magyar diákmenzák körül kirobbant brnói ankétra, s Alapy Gyula itt elhangozott vádjaira, melyekből nem hiányzott az „istentelen marxisták” és a „nemzettagadó kommunista ügynökök” kifejezése és a „guruló rubelek” rágalma sem — tartózkodóbbak lettek azok a polgári körök (Szvatkóékat is beleértve), melyek addig abban bíztak, hogy a maguk oldalára állíthatják ezeket a fiatalokat. Az idő és a körülmények kényszeréből így jutnak el a sarlós fiatalok annak a felismeréséhez — és ezt már Fábry kérte tőlük számon az Etnográfiai szocializmus című cikkében, hogy „... aki magyar ifjú, Ady védnöksége alatt közeledik a paraszthoz, az legalább Adyhoz legyen következetes, és lássa meg „hazátlan bitangok” útmutatása nélkül a magyar paraszt és földmunkás egyetlen forradalmi igazát és mágnesét: Dózsa Györgyöt.” Most már hovatovább nemcsak Dózsa Györgyöt s a paraszti tömegeket kellett látniok, hanem a „jövendő reményeit”, a munkásosztályt is.

A sarlósok igazságtalannak érezték, hogy Fábry nem saját szövetségesét látta bennük. Fábry azonban a „remete-posztról” meglepően jól látta a helyzetet, s „egészen más szocializmust” követelt az újarcú magyaroktól, mint azt várták volna. Hogy miért csak Fábry cikke nyomán ismerték fel az osztályharc igazát? Balogh Edgár a „ki a hibás?” kérdésére egyértelmű választ ad: „Nyitott kapunkon nem tévedt be közénk akkor még senki, aki szemtől szembe kimondotta, megmagyarázta, ha kell: szemünkbe vágta volna Fábry Zoltán egyszerű tételét. Maradtunk abban a hitben, hogy a tömegek szociális igényeinek tudományos vállalásán s a polgári állam erkölcsi meghódításán át eljuthatunk a munka és erkölcs szocialista birodalmába.” Ismert tény, hogy. a kommunisták erejét ezekben a hónapokban túlságosan lekötötte a párton belüli válság, az opportunistákkal való eszmei és politikai leszámolás feladata, melyet a CSKP 1929 februárjában megtartott V. kongresszusa végzett el. A válság ugyanakkor próbára tette a cseh és szlovák értelmiségiek egy részének politikai szilárdságát is. Sokan közülük ezekben a hónapokban (egy időre) elhagyták a mozgalmat. Ilyen körülmények között csak az év második felében történhettek komoly kísérletek arra, hogy megteremtsék a munkásmozgalom és a társadalmi haladáshoz hű kommunista és baloldali értelmiségiek összefogását. A Baloldali Front 1929 végén megtartott alakuló közgyűlései már azt jelezték, hogy a kommunista párt keresi a szövetségeseit az értelmiségiek körében is. Bár ezekben az években az értelmiségiekkel szembeni bizalmatlanság, szektás fellé