Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - LÁTÓHATÁR - Vladimír Kolár: Nyaralás (elbeszélés]
— Akárhogy is számolom, az autó még mindig kifizetődőbb. Tudod, mibe kerülne repülővel vagy vonattal hármunknak oda-vissza? Egy ezressel biztosan többe. S főleg hogy viszed magaddal a kosztot, a konzerveket meg mindenféle más egyebet a repülőgépen? — Konzerveket már csak nem viszünk magunkkal? Anyu már a gondolattól is irtózik, hogy a szabadsága alatt főzőcskézzen. Aput azonban nem könnyű meggyőzni, hajthatatlan. — Hát hogy akarnád megoldani konzervek nélkül? Az égre kérlek, számolj egy kicsit! El tudod te képzelni az ottani árakat, olvasol te egyáltalán újságot, asszony?! — Valahogy azért futná a kosztra is. Legfeljebb csak ebédelni járunk majd a vendéglőbe. Reggelire meg vacsorára veszünk kenyeret, tejet, vajat, sajtot meg valami gyümölcsöt. Apu nem hagyja magát: — Tudod, mennyibe kerül egy ilyen ebéd? Fel tudod te fogni ésszel a vele járó kockázatot? Van fogalmad, hogy miket főznek ott, ismered a főztjeiket? Én bizony nem szeretnék hasmenést kapni, vagy még annál is rosszabbat. Azt mondják, mindenhez olcsóbban hozzá lehet jutni az üzletekben, néha ezer százalékkal is! Anyu számolja a bankból hozott csekkeket. — Hát aztán! Nézd, mennyi pénz! Ha nem futja, előbb hazajövünk. Mi mást tehetnénk? — Még mit nem! Ezer kilométer oda, ugyanannyi vissza. Észnél vagy? Már hogy lenne érdemes ilyen messzire menni egyetlenegy hétre? Csak akkor éri meg, ha legalább három hétre megyünk. Eshet is közben, az eszedbe jutott egyáltalán? Az asztalon hevernek a forintok is, abból annyit váltottunk be, amennyit lehetett. Kevesebbe kerültek, mint a dinárok. Anyu játszadozott velük. — Visszafelé megállhatunk Magyarországon. A Balatonnál is tölthetnénk néhány napot, nem gondolod? — Észnél vagy, édes lányom?! Még hogy a Balatonnál! Ha már, akkor inkább valami halastóhoz megyünk, ahol nincs akkora tömeg meg kosz. De mégiscsak más a tenger, mint egy piszkos halastó! — Ahogy gondolod, de előre kijelentem, hogy a főzésre nem szedsz rá. Legföljebb kávét vagy teát kaphatsz, a konzervekből meg kotyvaszthatsz magad. Anyu alaposan kipakolt. Kis híján elnevettem magam az ajtó mögött. Micsoda szégyen lett volna, ha rajtakapnak! Még jó, hogy az ajtóban nem volt kulcs, különben az asztalt sem láttam volna, ahol veszekedtek. A civakodás már karácsonytól folyt, amikor nagyi szétosztotta a megtakarított pénzét. S öröikké ugyanazon. Autóval menjünk vagy anélkül, vigyünk konzerveket vagy ne vigyünk, Jugóba menjünk vagy csak a nyaralónkba? Apunak igaza van: hülyeség, hogy még nem voltunk Jugóban, a vállalatnál ő az egyetlen, aki még nem volt. Néhányan már az osztályunkból is voltak. A főzéshez azonban nem fűlik a foga. Rendszerint csak az újság mö'gül pislog anyura, ahogy a tűzhely körül sürgölődik, így nem sajátíthatott el valami sokat a sütés-főzés tudományából. — Ne bolondozz, csak nem gondolod, hogy most, vénségemre fogok megtanulni főzni? — Hát az is valami? Kiborítod a konzervet egy fazékba vagy lábasba és megmelegíted. S már eheted is. Én inkább vigyázok majd a vonalaimra. Már csak egy hét az indulásig. Ideje lenne, hogy határozzanak. Az útlevelek meg a vámcédulák már megvannak, s hogy ki főzzön, abból nem kellene ekkora gondot csinálni. Apu nyugodtan megígérhetné a főzést, de alighanem sejti, hogy anyu halálosan komolyan gondolja a dolgot. Még csak rágondolni is rossz, hogy a tengernél ne legyen nyugta. Valamit ki kell eszelnie. A feje búbját vakargatja, nála ez a gondolkodás jele. Jó ideig eltart, végül kiböki: — Hát akkor elvisszük magunkkal a nagyit! Szinte kinyilatkoztatta, olyan szertartásosan, hogy meglepetésemben felkaptam a fejem, s jól belevertem a kilincsbe. Még jó, hogy csak két lépésnyire az ágy. Zsupsz, s már csak a fejem búbja van ki a takaró alól. Ogy teszek, mintha aludnék, mert nyikorog az ajtó. Ezek anyu léptei. Végigsimítja a fejem.
