Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - LÁTÓHATÁR - Ľuboš Jurík: A gyerekkocsi (elbeszélés)

Azt hiszem, abbahagyom. Otthon fogok ülni és várni, míg véget nem ér a szenvedésem.

— Zuza megállás nélkül locsogott, de Jonáš nem figyelt rá. Amikor megette a kenyeret, felállt és azt mondta: — Jól van, Zuza. Köszönöm a vendéglátást. Ez a tengeri rák csakugyan kitűnő volt. — Kiment a bődéből, és a gyerekkocsit kitolta az utcára. — Békességet a lelkének, uram! — mondta Zuza búcsúzóul. — A tiédnek is — felelte Jonáš. És ismét útnak indult a moccanatlan, forró légtengerben. Mintha valamilyen tükrös útvesztőben járna; bármilyen irányba indult el, mindenütt belélegezhetetlen levegőfalakba ütközött. Hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt, hogy fuldoklik. Megállt. — Öreg vagyok én már — gondolta elgyötörtén. — Elfogyott az erőm. Már abbahagyom.

— A város közepén állt meg. Az utcákon autók és munkából jövő emberek, turisták fényképezőgéppel, hosszúlábú lányok szűk trikóban, izzadt, elgyötört férfiak meg bevásárlótáskát cipelő nők. A város minden lakosa és egy sereg idegen ott tolongott most az utcákon: és valamennyien lélegeztek, lélegeztek, lélegeztek, az oxigén viszont egyre kevesebb és kevesebb volt, Jónásnak már nem volt mit lélegeznie, kezét kinyújtva tehetetlenül kapkodta a levegőt. A szája kiszáradt. Az utcák végtelenül hosszúak voltak. Egyre perzselt a nap. Jonášnak néhányszor meg kellett állnia. Hosszabb pihenőket tartott, hogy egyáltalán tovább mehessen. Zúgott a feje. Nagy nehezen, tele kétségbeesett türelmetlenséggel, egész testében remegve, arcán furcsa grimasszal egy kisebb térre érkezett a kocsival. Csuromvizes volt. A térről szűk utcácska vezetett fel a meredek hegyoldalra. Jonáš végigtekintett az egymásba hajló fák során. A kis allé valahova az égbe vitt, s a végén ott ragyogott a nap. Hatalmas léghajóként függött a fák koronái fölött és sugaraival telehintette a tiszta kis utcát. — Olyan, akár egy csillogó aranyszőnyeg

— gyönyörködött a látványban Jonáš, s csak állt, bénult idegei már nem voltak képesek lépésre bírni ernyedt lábát. — Leülök és nem megyek tovább — gondolta —, itt maradok és jöjjön, aminek jönnie kell. — Lihegett és reszketett. A lejtőn egy fiatal nő ment lefelé, egy kisfiút vezetett. A nap átvilágította a nő könnyű nyári ruháját, úgyhogy Jonáš jól láthatta teltkarcsú testének körvonalait. A fiúcska bámészan tipegett mellette és fagylaltot nyalt. Elhaladtak Jonáš előtt. Jonáš megfordult a nő után és gyönyörő- ségge! nézte hosszú, napbarnított lábát, domborodó csípőjét és keskeny derekát, vállára omló fénylő haját. Levette a sapkáját, és letörölte homlokáról a verejtéket, majd a mellét, vállát s végül a nyakát is megtörölte. Levetette az ingét és behajította a gyerekkocsiba. Kissé magához tért. Kis idő múlva aztán újra megragadta a kocsit és megindult vele fölfelé az arannyal fölhintett úton, a lehajló ágak alatt, egyenesen a napba. Erejét összeszedve, lépésről lépésre haladt fölfelé a meredek kaptatón. Ojra kiverte a veríték. Az emelkedő felénél Jonášnak átvillant az agyán, hogy mondjon bárki bármit, de ő most elengedi a kocsit, hadd lóduljon neki lefelé a lejtőn és törjön dirib-darabra, úgy bizony, az volna a legjobb, ha most leengedné a kocsit a dombról és maga is utána zuhanna, akár egy szakadékba, mint valamilyen mély vízbe: égy pillanatig erős szédülést érzett, s úgy rémlett neki, mintha csakugyan zuhanna lefelé, valamilyen feneketlen mélységbe. Megállt és visszafogottan felnyögött. De nyomban újra nekiveselkedett, mert minden - megállás azzal a kockázattal járt, hogy csakugyan elereszti a kocsit. Egyszer régen, még fiatal korában, napszúrást kapott, akkor érzett így, mint most. Furcsa gondolatok keringtek a fejében, olyanok, amilyeneket Jonáš ez ideig nem ismert. Behunyta a szemét s megpróbálta elűzni különös gondolatait. Ám tudatában volt, hogy baj van. Miután — erejét megfeszítve — fölemelte a fejét, látta, hogy a nap betöiti az egész térséget. Még néhány méter, és fönt lesz a tetőn. Érezte, hogy nem bír tovább menni. Állt és megpróbálta összeszedni minden erejét a hátralevő néhány méter leküzdésére. Tett egy lépést előre, de a lába megroggyant. Szerencséjére itt már nem volt annyira meredek az emelkedő. Csak egyre gondolt: hogy ki kell tartania. Emlékezetében felmerült egy eset távoli gyermekkorából: valamin összekaptak a szomszéd fiúval és az ledöntötte őt a földre, rátérdepelt a mellkasára s kezével a torkát szorította. Nem kapott levegőt s fuldokolni kezdett. Ma sem érti egészen; miféle rejtett erő tört föl akkor belőle: noha Jonáš gyengébb volt a másiknál, ledobta magáról a szomszéd fiút és dühödten verte, ahol csak érte. Mialatt erre gondolt, felkapaszkodott a tetőre, ám végképp nem érezte magát győztesnek. Hihetetlenül fáradt volt, szomorú és öreg. Odatámolygott a vendéglő elé, melyet Funusnak hívtak a diákok. Bement a kerthelyiségbe s a kerítés mellett leült egy üres asztalhoz. A pincér egy korsó sört tett Jonáš elé. Nagyot kortyolt belőle s érezte, milyen hideg, milyen