Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - Duba Gyula: Örvénylő idő (regényrészlet)
s a többiek vele nevettek... Péter akkor megrendülve hallgatta Bálintot, és majdnem elsírta magát, amikor megkérdezte: A csikóknak fáj az? Bálint újra nevetett, s vele a többiek is: Buta vagy, mondta, képzeld el, hogy neked tennék azt, biztosan fáj. S ő el- szégyellte magát, hogy butákat kérdez, csak annak örült, hogy a lányok nem hallották a beszélgetést, így Lenke sem, hogy milyen butákat kérdez. A tanító úr megtiltotta, hogy a kerítés közelébe menjenek, Bíró Isti, a puruttya gyerek mégis rábeszélte néhányukat, hogy lessenek be a deszkakerítés résein, és nézzék meg, hogyan herélik a csikókat. A palánkon át nem láttak semmit, csak halk beszélgetést, zuhanásokat és néhány rémült, fájdalmas nyögést hallottak; biztos most csípi ki az orvos a heréjüket, suttogta Bíró Isti, s még nem tudta, mi vár rá, mert a tanító úr meglátta őket, ahogy a deszkapalánkhoz tapadva leselkedtek. Rájuk fütyült, és intett, hogy menjenek fel. Alaposan megijedtek, és nem is oktalanul, mert a tanító úr először kivallatta őket, aztán Bíró Istinek adott egy rettenetes pofont, amitől az a pad alá esett. Azért a kíváncsiság nem hagyta őket nyugodni, egész nap a csikókra gondoltak, és délután, amikor lent kinyitották a Lédeczi-kert kapuit, mert az állatorvos befejezte a heré- lést, beosontak a kazlak közé, s találtak is néhány csikóherét. Tyúktojás nagyságú, világosrózsaszín golyók voltak, fénylők és síkosak, mint az iszamos garamkövek. Ö akkor megértette, hogy egyszer miért pusztult el herélés után a Bakai Jóskáék csikaja. Az orvos elrontotta, halálra sebezte a csikót, összeroncsolta a nemes részeit. Másfél éves csikó volt, szép, karcsú állat. Lehorgasztott fejjel állt az istállóban, némán állt, nem látták rajta, hogy fájna a sebe, csak szomorú volt, nem evett. Napokig lehorgasztott fejjel állt, majd lefeküdt, de csak szuszogott, és néha nyögött, aztán a fejét is a földre fektette, mert már nem bírta tartani, és másnap reggelre kimúlt. Mereven feküdt a szalmán, és kissé kivicsorította a fogát; Atyának igaza van, gondolta, a lovak panasz nélkül, némán, csendben halnak meg ... Dudás szuszogva hozott fel a dombon egy nyaláb fát. — Durrantsatok be, Dudás, vörös legyen a kályha. Aztán mondjátok az egyszeregyet hangosan, mondja az összes osztály! — A kicsit vagy a nagyot? — kérdezte Dudás. — Először a kis egyszeregyet, aztán a nagyot. Enyhe az idő. Nem süt a nap, de tiszta a levegő, messzire látni. Jó nézni a dombról a falut, a havas háztetőket, a füstölgő kéményeket. Bentről felhangzik a vontatott, kán- táló vegyes kórus: egyszer egy egy, kétszer egy kettő, háromszor egy három, négyszer egy négy, ötször egy öt... Mint ők valamikor. Mi pedig úgy kántáltuk, mondta magában, ahogy apámék az első világháború alatt. Az egyszeregyet mindig egyformán mondják, még a hangsúly és dallam is ugyanaz lehet, belevésődik az emlékezetbe a kántáló kórus zúgása, hangsúlya. Ütemváltásának ritmusa öröklődik és megmarad, ezek most éppen úgy mondják, ahogy a szüléink és mi mondtuk valamikor. A múlt mindenkit fogva tart, általa az idő küzd velünk. Belépett a terembe, hogy szembenézzen a jelennel, de a múlt nem akart hátrálni a jelen elől. Akkor szorosabban voltak egymás mellett a padok, és hárman ültek egy padban. Teli volt padokkal az iskolaterem. A padokat az utolsó háborús télen eltüzelték a katonák, és az új padok mások, kétszemélyesek. Mégis kevesebb pad kell, tágasan elférnek a teremben. Szembenéznek vele a gyerekek, és énekelve, megverselve mondják az egyszeregyet: nyolcszor nyolc hatvannégy, kilencszer nyolc hetvenkettő, tízszer nyolc nyolcvan ... A számok törvényei úgy élnek majd bennük, mint egy zúgó, közösen mondott kórus törvényerejű szavai... Az első padokban ülnek a kicsik, a hatévesek, aztán a nagyobbak, hátul a kamaszok. Komoly arccal zúgják az egyszeregyet, mintha templomi zsoltárt énekelnének. Int a kezével, elég a kántálásból. Erre abbahagyják, néhányan a gépies beidegződés lendületével még tovább mondanak egy-két tételt. Tudja, hogy a kicsik tulajdonképpen nem értik a számok összefüggéseit, nem is érthetik, mert nem ismerik a számokat, de együtt mondják a többiekkel, hogy a szavak alakja életre keljen bennünk, betöltse emlékezetüket; mondaniuk kell, mert ő is mondta, amikor elsős volt, és bizonyára a szülei is együtt mondták a többiekkel, a nagyobbakkal valamikor. Mondják csak, nyissák a szájukat, és ízleljék a közösen mondott szöveg formáját, alakzatait, még akkor is, ha csak a szavak alakja rögződik bennük, az értelmük nem. A magas, fekete vaskályha oldala már vörös, forrón áramlik körülötte a levegő.
