Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - Duba Gyula: Örvénylő idő (regényrészlet)

— A bolond, az átkozott bolondja egész nap velünk volt. Tyúkász, a csoportvezető, járt fel-alá, és nem engedett. Jeremiás Andri is kint volt, azt mondták, ki kell ásnunk a cukorrépát, hogy holnap Jönnek érte a traktorok.

Szaggatottan beszélt, a meleg konyhában feloldódott benne a hidegség. Borzongva vacogott a tűzhely mellett.

— István nem gyün? — Az öregasszony egy pillanatra felnézett, de arca mozdulatlan maradt, ahogy megszólalt, a szája is alig mozdult. Úgy tűnt fel, mintha színtelen hangja akarata ellenére küzdené ki magát zárt ajka keskeny résén. Öregmama az akarattalan létezés élő példája lehetne.

— Láttam, mentek ki a Meredeken... — Az asszony lassan kibontakozott a kendőből, levetette kabátját, gumicsizmáit a sütő alá állította, és harisnyában állt a sparherd mellett. — Kézzel szedtük a hó alól a cukorrépát. Csupa sár, lucsok, csurog róla a víz. Ott vész, mindenki tudja, hogy ott rothad el, jobb lenne a földben hagyni, csak kínozzák vele az embereket. Azért ugyan nem mehetnek se traktorral, se szekérrel, ott marad, tavaszig elrothad. De a bolond Jeremiás Andri csak nógat, hogy másnap jönnek a traktorok. Tyúkász hajcsárkodik felettünk abban a rettenetes időben... Istenem, embertelen idő...

— Haza . .. Otthagyni őket — mondta indulatosan a fiú.

— Beszélhetsz, nem engedett. Nem engedett az a bolond Tyúkász. Az asszonyok zúgolódtak, mégsem engedett. Jeremiás megparancsolta neki. Mind összejátszanak a nép ellen. Hogy jönnek a traktorok, hát oda ugyan nem megy traktor, mert belevész a mocsárba. Olyan a talaj, mint a mocsár, a láp, elsüllyed benne minden, és ott marad. Az utakon is víz folyik, hogyan menne oda traktor, a gyalogos is majd belevész.

„így élünk Füzesnyéken, Albert. Hathetes tanfolyamot végeztem, és a járási tanfelügyelőségen megbíztak, hogy indítsam meg a faluban a magyar iskolát. Én lettem a magyar tanító. Meg is nyitottam, Albert, akárhogy is vesszük, tagadhatatlan, hogy én nyitottam meg a faluban a magyar iskolát. Jocóka kidobolta a faluban, hogy jöjjenek beiratkozni az iskolakötelesek. Ej, azt látnod kellett volna, Körtefejű! Harminc gyerek jött össze, de milyen gyerekek! A tizennégy évesekkel a front előtt együtt jártam iskolába, akkor másodikosok voltak, én meg hetedikes. A tizenhárom évesek elsősök voltak akkor. Nagy kamaszok, tegeznek, én meg tanítsam őket! Most negyedikesek és ötödikesek, felsőbb osztályom nincs, csupa alsó tagozat. Az első osztályba tízévesek is járnak, mindenki aki nem tud írni és olvasni, mert ezek sokan vannak. Ilyen cirkuszt még nem láttál, Albert. Az ötödikesek tegeznek, néha a negyedikesek is, mindenesetre csak véletlenül mondják, hogy tanító elvtárs, de akkor ámulok el legjobban, ha meggondolom, hogy nekem is csak hét elemim van. Hét osztály régen, Albert, meg persze a tanfolyam, hat hét a fővárosban, ennyi a tudományom. De írni megtanítom őket, és olvasni is megtanítom, meg számolni is annyira, hogy el ne adhassák őket a kupecek, aztán arra is megtanítom őket, hogy magyarok maradjanak. Most már lehetnek.

Mögöttünk a neheze, az indulás. De az első napon, hidd el nekem, nem volt könnyű szembenézni velük. Bámészan ültek a padokban, és vigyorogtak rám, várták, mit mondok. Magukban talán nem is hitték, hogy egyáltalán megszólalok. Ott volt Atya és Kis Mihály, először ők beszéltek, csak azután én. Az volt a legjobb, hogy Jocóka beült az utolsó padba, hogy ő is tanulni akar, mert a front előtt nem járta ki az iskolát. »Gyen- ge fejem vót, osztán má az első osztálybö kimaradtam«, így mondta, de az új világban kedvet kapott a tanulásra, hogy »vinnyi akarja valamire, mer márna mindenki vihetyi valamire, aki tanónyi akar« jelentette ki, és közben okosan bólogatott. Néhány napig az utolsó padban üldögélt, hozott palatáblát és egy régi olvasókönyvet magával. Tarisznyában hozta a felszerelést, mint valamikor, aztán egyszerre azt mondja: »Mégis kimaradok az iskolábó, mer má öreg vagyok ahhoz, hogy iskolás legyek...«

El se hinnéd, Albert, milyen jól ír a Jocó, és folyékonyan olvas, ha hallanád őt, amikor dobol és közhírré teszi, hogy az asszonyok teljesítsék a tojásbeadást. Befolyásos hivatali tényező lett Jocókából, ő kézbesíti a nemzeti bizottság leveleit”.

Az udvaron lópaták csattogtak, itattak a kocsisok. A kerekes kúton Labanc Jozsó húzta a vizet, az emelkedő és süllyedő vödör lánca csikorogva marta a kúthenger vasbordázatát. Jeremiás Misa segített neki, megragadta a mélyből előbukó vödröket, és a keresztvályúbéj öntötte a vizet. Az zuhogva ömlött, és alázuhogott a csatornán át a hosszú betonvályúba. Csák Máté kivezette a lovait, kötőféken tartotta őket, míg isznak,