Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

A íéríiak visszahányták a földet. Amikor a lyuk eltűnt, letaposták a talajt, aztán rözsét meg gyomot szórtak rá.

— Mehetünk — mondta a bajuszos, amint készen lettek a munkával.

— Miattam akár maradhatunk is — vont vállat az egyik egyenruhás, és rágyújtott.

— Egész kellemes kint az idő.

Ballagtak lassan a kocsi felé. Amikor kiértek a vízmosásból, ô a bokor túlsó oldalára kúszott, nehogy észrevegyék. A férfiak elrakták a szerszámokat, majd maguk is beszálltak a kocsiba.

Amikor az autót elnyelte a sötétség, már nem remegett. Ogy érezte, megfagyott benne minden. Egy ideig még hallotta a motorbúgást, aztán az is elhalt. Nagy csönd vette körül. Mintha vele együtt az egész világ megfásult volna. Csak lapult ott, annak a lomb nélküli, terebélyes, fekete bokornak a tövében, mintha ő is a vaskos, görbe ágak egyike volna.

Hosszú idő telt el, amíg végre képes volt megmozdulni. Akkor odakúszott a friss ásáshoz. Félretolta az elszórt rőzsét meg gyomot, aztán körülnézett. Se követ, se cserepet nem látott a közelben; egy vastagabb gallyat markolt meg, azzal lazította föl a letaposott talajt. A megturkált földet a tenyerével szórta maga mögé.

Vagy másfél óra hosszat dolgozhatott megállás nélkül. Az égen közben előbújt a hold, s ezüstös derengés öntötte el a tájat.

Amikor az ujjal ruhát tapintottak, megpihent néhány percre. A határ nénja volt — egy surranás, egy zizzenés se hallatszott sehol.

Aztán már egész lassan meregette a földet. A fejhez érve újból megpihent. A hold bevilágított a gödörbe; a gyöngyház-derengésben jól ki lehetett venni a ruha mintázatát, a meggémberedett ujjakat. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy a még eltakart fejet is kiássa, már patakokban folytak a könnyei. Majd, még mielőtt az utolsó, fátyolvékony porréteget is eltávolította volna a fejről, az arcával odasimult ahhoz a másik archoz, egészen hozzátapadt, nehogy látnia kelljen, s mégis érezze. A parányi rögmorzsákat rendre kipiszkálta kettejük közül, míg egy körömalattnyi se maradt ott, míg a saját arcának forró, bársonyos bőre eggyé nem olvadt az alatta fekvő arc hűvös, pergamenszerű bőrével.

Ekkor tört ki belőle a zokogás. Fölszabadultan, teli tüdővel zokogott, levegő után kapkodva minduntalan, de a szempilláit szorosan összecsukva. A lélegzetvételek közt újból és újból rápréselődött a lent heverőre. Egész hosszában végigdőlt rajta, testének egész súlyával dögönyözte, ahogy rázkódott a sírástól.

— Apu! Apu! Apu! — sikoltozta tele a csöndet, a széles, kerek határt, el a folyóig, meg még azon is túl, az utcájukig, a temetőig, a házukig, meg még azon is túl, föl at oszladozó felhőkig, a gyönházszínű, opálos fényű holdig, meg még tovább, a reszketve sziporkázó csillagokig, a végtelenbe vesző égboltig.

— Apukám! Édes apukám! — kiáltozta bele az éjszakába, miközben a könnyei simára mosták a másik arcot. A szeme még mindig csukva volt. Talán nem is érzékelte, hol van. Valami ős-örök folytonosságot érzékelt csupán, valami meg-megújuló áramlást, amely sokkal előbb kezdődött, mint ő, vagy az apja, vagy a nagyapja, évszázadokkal, évezredekkel előbb, s amely akkor is folytatódik majd, ha ők már kimúltak a világból: messzi elődök életét a dédunokáiban tized-, huszad-, századiziglen.

Az éjszaka még tartott, amikor végre kinyitotta a szemét. Már lehetett hallani a galy- lyak neszezését, a mezőn felejtett kóró sustorgását, érezni, hogy megmozdult a levegő. Nem fújt szél, még szellő is csak alig; inkább olyan volt ez, mintha a vibráló fény hozná rezgésbe a természetet. A hold korongja most megint nem látszott, de a felhők, amelyek eltakarták, nem hófelhők voltak. Szelíd világosság szűrődött át rajtuk, óriás félgömbként ereszkedve a tájra, hatalmas hermetikus üvegburaként, amelyen belül még ott időzött a rég tovatűnt nyár egy foszlánya — a levegő párás volt és enyhe, a megművelt föld szomjas, porhanyós, a bőr az arcokon sima és meleg.

(kelta)