Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - KRITIKA - Kovács Győző: Csanda Sándor Fábry-monográfiája
CSANDA SÁNDOR FÄBRY- MONOGRÄFIÄJA „Bár az átfogó Fábry-monográfia még késik, egyre-másra jelennek meg vele foglalkozói könyvek, vagy éppen az övéi új kiadásban. Csanda Sándor könyve is Fábry képünket teszi pontosabbá, árnyaltabbá” — olvashatjuk az Irodalmi Szemle ez évi 2. számában, a könyvajánlatban. Ez objektív és igazságos megállapítás és (sajnos, ami e megállapítás, első felét illeti) irodalomtörténetileg cáfolhatatlan tény. Ezt önkritikusan és kritikusan el kell ismerni. A korábban különböző folyóiratokban, vagy gyűjtemények előszavaiként megjelent írások most — sok helyütt átdolgozva — már az egységes Fábry-monográfiára törekvö rendező elv szolgálatába állítva jelennek meg; s ennek következtében bizonyos „csomópontok” köré gyűjtötten bontakoznak ki előttünk a lényeges, a Fábry-életművet felölelni kész problémakörök. Részben életrajziak ezek, részben tipológiai természetűek; de mind Csanda Sándor mikrofilológiai pontosságát dicsérik. Tulajdonképpen öt részre tagozódik a könyv: 1. a pályakezdés és a korai pályaszakasz (az 1920-as évek); 2. Fábry Zoltán emberi-írói kapcsolatai (Földes Sándor, Győry Dezső, Balogh Edgár); 3. szoros, és az életművet számos pontján meghatározó kapcsolata a folyóiratokkal (Az Üt, a Magyar Nap, a Korunk — s ezekhez járul, az első korszakából: a Korunk előtt a Genius — Oj Genius, valamint a Periszkóp); 4. az új történelmi helyzetben kibontakozó kritikusi munkássága („harmadvirágzás”), mely „vissza” is kapcsol a pályakezdő évtized elejéhez; 5. végül mindezek alapján az Összegezés. A legkevésbé ezt lehet Csanda Sándor rovására írni: a biográfia és a tipológia nincs egyensúlyban. De irodalomtörténész legyen a talpán az, aki a Fábry-életművet úgy tudja egyensúlyban tartva bemutatni, hogy abban e két terrénum (életrajz és tipológia) egyformán érvényesüljön. Már korábban felismert tény: bizonyos filológiai mozzanatok mellett leginkább e kettőnek jelenléte és aránytalansága (a tipológia javára) a leg- kínzóbb irodalomtörténészi feladatok közé tartozik. Ez alól, mikrofilológiai erőssége ellenére, Csanda Sándor sem tudhatta magát kivonni (ezért sikerült kissé felemásra az összegezés). Ismételjük: Csanda Sándor nem marasztalható el ebben. A tipológiát, annak primér voltát maga Fábry Zoltán sugallta, könyvben, cikkekben, írásban (levélben) és élőszóban. Viszont e problémát végül majd nem lehet megkerülni; ily értelemben is igaz, hogy késik még az „átfogó Fábry-monográfia”. Csanda Sándor kötete jónéhány problémára hívja fel a figyelmet. Egyszerre érezni és éreztetni a távolságot (miként ti. mi utólag látjuk), és az egykori közelséget, a Fábry Zoltán számára jelentős napi aktualitást; a kínző-gyötrő egykori mát. Nem lehet és nem szabad másként olvasnunk, elemeznünk Csanda Sándor könyvét, csak úgy, hogy vele együtt járjuk végig a Fábryt követő utat. Másként mindenfajta elismerés frázis lesz, s mindenfajta kritikai észrevétel gáncsnak tűnik. A részletekben lehet és szabad vitatkozni, sőt kell is; de abban nem lehet vita, hogy a Fábry-életművet (visszamutatóan) kritikai megközelítéssel lehet vizsgálni. Amint Csanda Sándor idézi is (13. 1.) Fábry Zoltánt (Vigyázó szemmel, 329.), hogy ti. „nem szabad semmit véka alá rejteni...” stb. Csanda Sándor kötete éppen arra hívja fel — ki nem mondottan, de kellő nyomatékkai — a figyelmet: a Fábry-életmű ürügyén elodázhatatlan jónéhány kortársának Kovács Győző
