Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

Fábrynak ez az írása is jól dokumentálja, hogy — nyilván a hivatalos Magyarország társadalmi-politikai irányvonala jobbratolódásának hatására, s a magyarországi irodalmi viszonyok felismerésének következményeként is — egyre inkább háttérbe szorul Fábry nacionalista szemlélete. Emberszeretete, humanizmusa is egyre határozottabb körvonalakban rajzolódik ki. Bár még messze van az „ember” osztályszempontú vizsgálata felismerésének szükségességétől és annak tudatos vállalásától, s itt még „nagy ölelő emberi gesztusról” ír, a testvérember fogalma itt még egy fokkal pontosabbá, konkrétabbá válik: az „általános ember” fogalmán túl benne van már nemcsak a magyar, de a szlovák, a zsidó, a szenegáli is, a „szeresd a magyart” után nem felkiáltójelet, de „testvéri” vesszőt tesz Fábry, valami vallásos-expresszionista, humanista internacionalizmust hirdetve.

Az író itt fogalmazza meg először Ady örökségének tudatos vállalását is. Mécs László Hajnali harangszójának védelmében rámutat arra, hogy ugyanazok támadják őt, akik annak idején Adyt: „Itt nem szabad, itt bűn a hajnal. Az egyetlen halálos bűn a magyar ugaron: a hajnalhasadás. Hajnalt keresni, kérni, könyörögni, siettetni: a jobb, a több, az emberibb magyarság hajnalát...” Mindezt Fábry nem csupán saját nevében, de a szlovákiai magyar irodalom nevében vállalja; vállalja az „igazság tépett szívű vészsirálya", Ady örökségét, s ezt az örökségvállalást itt fogalmazta meg először: „... Mert élni akarunk. Van hitünk, vágyunk, célunk. És hiába vannak Szász Károlyok. Van bizonyságunk: Ady él! A halott Ady él, amikor élő gyilkosaira már csak múzeumkukacok emlékeznek. Testvértelenségünkben: velünk, bennünk él Ady -sikolya. Sikoly, mely magyar hangján a világ golgotás szívére hull... Ady volt az örökségünk, minden mást elvettek, de ezt megőriztük magunknak. A mértéket, célt, akaratot messze tűztük magunk elé. Munka, lelkiismeret, hit. Mi túlnőttünk a pesti nemzeti szón és üzleti divaton. Mi tovább akarunk jutni, tovább merünk menni, mi messzebb, mint ahogy a Szász Károlyok kényelmüknek előírták. Mi az árva, beteg magyarságot a testvértelenség mai egyforma, kínzott emberéhez akarjuk vezetni, oda, ahova az Ady-gyilkosoknak nincs, nem lehet bátorságuk, szemük, fülük és szívük: a látásra, hallásra, kézszorításra, emberjóságra.”

A Szász Károlynak és a Budapesti Hírlapnak címzett válasz több mint szenvedélyes hangú, elvi igazságokat tartalmazó vitairat. Ebben fogalmazza meg Fábry — az Ady- örökség hitvallásszerű vállalása mellett — ugyancsak először a Budapesttől független és önálló csehszlovákiai magyar irodalom feladatát és küldetését: „Semmi sem bizonyítja meggyőzőbben a Budapesttől független szlovenszkói magyar irodalom létjogosultságát, mint Szász Károly kesztyűdobása. Az út ki van jelölve: magyar emberirodalom. A Szász Károlyok ijedt handabandázása még tisztábban mutatja az utat: az első magyar elindulást: Ady Endre példáját és örökségét. Vállaljuk minden ajándékát, minden kötelezettségét.”

Fábry dilettantizmus elleni harcának egyik jelentős megnyilvánulása az a kritika, amelyet az Oj Aurora 1924 elnevezésű évkönyvről írt. Ennek az írásnak a megjelenésétől számíthatjuk Fábry pályájának fordulóját, amikor véglegesen szakít a „kvaterka- kultúra” híveivel.

Az említett évkönyvet — amely sorrendben már harmadszor jelent meg — a pozsonyi MIPSz adta ki, Arany János emlékének tiszteletére. Fábry kritikája bevezetőjében idézi egy erdélyi lapban, (a kolozsvári Keleti Ojság 1924. évi 14. számában) megjelent írásának megállapításait a szlovákiai magyar irodalom célkitűzéseit illetően, amelyeket már több tanulmányban is kifejtett. Hangsúlyozza újra a kritika feladatát: kiválasztani az igazi értékeket. Az egészséges irodalmi fejlődésre Erdélyt hozza fel példának, ahol az „ötödik év végén”, vagyis öt évvel az első világháború befejezése után eljutottak oda, hogy az irodalom „magamagától követeli ítélőszékét: a tekintetek nélküli kritikát”, a türelmi idő lejárt. Fábry ezt az eljárást és hozzáállást követeli meg a hazai magyar irodalomban is. Kíméletlen szókimondással állapítja meg, hogy ennek az önképzőköri színvonalú évkönyvnek vajmi kevés köze van az irodalomhoz és közelebbről a szlovákiai magyar irodalomhoz.

A versekről nagyon elmarasztaló hangon így ír: „... papirosélettelenségben fekszenek a szerterepült dilettáns sorok és gesztusok, melyekhez még a kilencvenes évek szellemének kritikai mértékével sem lehet közeledni.” Ez a színvonal, illetve színvonal- talanság annál inkább szembetűnő, mert az évkönyv szerkesztői Mécs László két költeményét is besorolták a kötetbe.