Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

Bár Fábry rámutat, hogy az író első drámájának vannak hibái, főleg az el nem ért formai tökéletesség, végső soron mégis pozitívan értékeli: „Merényi Gyula drámája az embert keresi, a véres, pusztító idők forgatagában eltűnt embert és a mindig új, a maga erejéből mindig újjászülető örök földi vándort adja nekünk. Ezzel eljutottunk a darab értékelésének első és döntő eredményéhez.”

A bírálatból azt is megtudhatjuk, hogy Fábry, az emberirodalom híve mit kér számon a drámai műtől, mit tart a dráma legfőbb feladatának: „A dráma, melynek középpontjában az ember áll — aktivitásra beállított művészet. A mai élet forgatagából feltörő mai dráma sűrített élete a megmentett eredőnek: az embernek. Ezzel az örök etikai feltétellel a színpad nem lehet többé komédiás bódé, de megtérésre, cselekvésre, fájó látásra és nehéz szabadulásra hívogató szószék. Csak az költő, aki a lélekinség üzembe helyezett törtető ritmusával szembe tudja helyezni egyedül — magát, az emberiségnek ajándékozni a megtalált lélekritmust, minden értékelésnek alapföltételét: a keresett, kutatott ecce homot.”

Ugyancsak 1922-ből való Az irodalom mai életproblémái című írása is, amelyet az író eredetileg Kassán, a keresztény szocialista párt kultúrosztálya első irodalmi estélyén olvasott fel, majd a Prágai Magyar Hírlap közölte.

Ebben az időben szinte minden írásának állandóan visszatérő témája a háború. Ezt az előadását is mélységes pátosszal, a háborút átélt ember szomorúságával áthatott köszöntővel vezeti be: „Vagyok, leszek, akarok” — szögezi le a felismerést és köti össze a művészet alapgondolatával: „A művészet a létezés kinyilatkoztatása.”

A háború tönkretette az emberi értékeket, megváltozott az ember értékfoka, de végül is „a haláltánc duhaj öröme” elmúlt, s az irodalom, a művészet hivatott arra, hogy az „Embert”, a megváltást tovább mentse a jövőnek.

A 19. századi irányzatokat értékelve Fábry utal a romantika életfelettiségére, a naturalizmus eltárgyiasítására. A „lélek nélküli tradíciók”-ban élő század legfőbb hibája Fábry szerint az, hogy a dolgok értékelésének alapja a hasznossági szempont. Mint azt már az Eötvösről szóló írásában megfogalmazta: önös a század, s ezt a megállapítást saját korára is érvényesnek tartja. Most, a háború utáni évek tapasztalatával már le meri írni: „A dolgok mértéke többé már nem az én.” Ügy érzi, a 19. század megfizetett elbizakodottságáért, embertelenségéért, önmagát emésztette fel a háborúban. Ezzel a megnyugtató-aggódó felismeréssel várja a művészettől az ember igazi felszabadítását: „... a művészet széttépi a valóság bilincseit, és kutató, szabadító kézzel tör fel mindent, hogy a lélek fényét megkaphassa.” A Fábry által meghatározott irodalom magasabb célokra hivatott: nem időtöltésül, szórakozásul szolgál, hanem az embert akarja visszaadni az embernek. Fábry tudja, hogy vérfürdők által, haláltáncokban meggyötört ember nehezen képes az új irodalmat befogadni. A kirakatokban Courts Mahlerek, a színpadokon dilettáns művek közkívánatra, s az ember, a művész még visszahúzódni kénytelen.

A háború utáni irodalomnak Fábry szerint a szeretet, a jóság, a testvériség jegyében kell fogannia. Ami van, az nem elég a testvérember lelkének eléréséhez. Az új író nemzedék még képtelen az élet valódi problémáit megérteni. Még nem látja az etikai erőt, amely az irodalomban leledzik, színekben, hangokban tobzódik, esetleg „szociális jelszavak zászlaja alatt vonul az utcán, és nem veszi észre, hogy amikor szavainak, művészetének varázserejével a megváltásra szomjazó emberiséget a szélső kilengés felé tereli — épp a megmentett értéket: az embert öli meg, mert egy új, egy még lélektelenebb társadalmi gépezet bábujává nyomorítja.”

Fábry eszméje tehát: a szeretet, a testvérember, a lélek felfedezése. Az az író, aki ezt nem látja, nem vette észre az élet létező formáit. Szerinte a szociális jelszavak zászlaja alatt vonuló író — aki talán valóban a társadalmi problémákat veti fel — nem látja az embert, s — idézzük még egyszer: „Még lélektelenebb társadalmi gépezet bábujává nyomorítja.”

A kevesek — itt nyilván saját magára és társaira, az emberirodalom elveit valló és vállaló írókra gondol — Ady szavaival: őrzők a strázsán.

Irodalom és magyarság című tanulmánya nyílt és egyértelmű állásfoglalás a dilettantizmust pártoló, hamis nacionalista szemlélet — Fábry találó kifejezésével, melyet majd egyik könyvének címébe is foglal — a kúria- és kvaterkakultúra ellen. Az irodalom és a magyarság viszonyát vizsgálva „kétségbeesésre hangolva” állapítja meg, hogy azok,