Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Rakús: Nótácska (elbeszélés)

ad az embernek, úgy hogy jót nevettünk az asszonnyal meg a gyerekekkel, amikor arról a prágai bűvészről meséltem nekik, akinek az előadását meg kellene tekintenem. Haha! Minek a bűvész, gondoltuk Amáliával. Vagy a meleg vacsora! A zsebpénzből krumplit veszünk télire, a karácsony is vidámabb lesz, ha krumpli van a kamrában, nem? — A szemközti ülésen ingerülten fölsustorgott az újság. — Elleszek én azon az ízletes, ropogós pogácsán is, amit Amália sütött az útra! — Ismét fölsustorgott az újság, az ülésről fölkelt a szemüveges férfi s haragosan a folyosóra indult. — Az ember a folyosón olvassa el az újságot, mert valakinek be nem áll a szája — mormogta az orra alá, de azért mindenki meghallotta. Nőtik meghökkent, mi több, az első pillanatban egészen megrémült. Az ablakra meredt, amely mögött háztetők, falusi kutak maradoztak el s természetesen emberek is, akik meggörnyedtek a havat hordó szél lökései alatt. „Az ilyen ember könnyen panaszt emel”, gondolta Nőtik. „A kalauznál vagy még tőle is nagyobb úrnál, valamiféle fővonatfelvigyázónál, ha feldühödik. Úgymond, itt állok a huzatos folyosón s csak úgy süvölt a fülembe. Őmiatta, ni, aki szüntelenül járatja a száját. Belépnek, és elkezdenek tudakolózni. Mutassa csak, mi van abban a csomagban! S te kinyithatod a csomagot, mert hiába magyaráznád nekik, hogy ez a csomag Bigoň úrtól való, jóemberek! Legyenek könyörületesek! Bigoň úr kitekerné a nyakamat! Feldühödnek és elhurcolnak egészen előre a mozdonyig, papírra vetni mindent a szolgálati kocsiban! Bizisten, nem éri meg ilyen vonaton megszólalni, csak fecsegsz, fecsegsz, aztán kikottyintasz valami ostobaságot, amin olyan könnyen megsértődik valaki, hogy észre sem veszed. Kiűzöd őt a folyosóra!” Aztán Nőtik egy kicsit megnyugodott. „Illedelmesen fog üldögélni, s az ablakon át majd az idegen világot figyeli, hogyan élnek benne az emberek és az állatok, szeretne-e maga is ott élni, illetőleg elgyönyörködik a táj természeti csodáiban.” Úgy is tett, míg a szeme fájni nem kezdett az álmosságtól, hiszen egész éjszaka Prága járt az eszében. A pillái minduntalan leragadtak, föl-fölriadt bóbis- kolásából, de hosszú, hiábavaló küzdelem után végül is mély álomba zuhant. S alvás közben a legkülönbözőbb álmok lepték meg. Egy nagy fehér asztalnál ül, odakint is csupa fehérség, mindenütt hó, a ragyogás majd megvakítja. Jön Amália, a vállán krumpli, a ruházata nagyon könnyű, valamiféle végiggombos fehér palást van rajta. A gyerekek a sarokban ülnek, mindnyájan a falat nézik, mintha látnának rajta valamit. Mindenütt dermesztő hideg, neki pedig folyvást ütögeti valami a térdét. Lenéz az asztal alá s Terezkát látja ott, aki már két éve halott. Ö ütögette a térdét. S Amália csak jár, sétálgat a hideg szobában a krumpliszsákkal. Tedd le, Amália, eszünk belőle egy kicsit. Ogybizony, válaszolja Amália, adunk Terezkának is a virágos ruhácskájában. Gyere, egyél, Terezka, mondja Amália és leteszi a földre a nehéz zsákot. Köréje sereglenek a gyerekek, hogy esznek a krumpliból, csak úgy, mintha alma volna. Aprócska kezükkel nyitják, oldozgatják a zsák száját, de kinyitni nem tudják. Talán azért, mert mindnyájunknak dermedtek az ujjai, mondja Amália. Én majd segítek, Amálka, ki kell bogozni a madzagot. Föláll az asztaltól, de neki sem sikerül kinyitni a zsákot. Kés kellene, mert a madzag feszes, száz csomóra van kötve. Megyek kést kölcsönözni. Elindul ki és megy, megy a végeláthatatlan havas derengésben, messze elsántikál”, a lába egyre inkább elnehezül, lehanyatlik a hóba, s csak alszik, tehetetlenül.

Nőtik sötétre ébredt, reszketett a hidegtől, amely a nyitott ablakon tódult be, s csak fokozatosan jött rá, hol van. Egyedül volt a fülkében, az utasok már leszálltak, a folyosóról csehül beszélő emberek hangja hallatszott be. „Uramisten!”, futott ki a folyosóra.

— Prága még nem volt, jóemberek?! — Ne, nebyla! To si ješté počkáte, pane! — Őh, köszönöm. Nagyon köszönöm! Megyek becsukni az ablakot, valaki nyitva felejtette, teljesen átdermedtem, kérem! És hát harapni is kéne, hehe — mosolyintotta el magát Nőtik, amikor észrevette, hogy a csomag ott himbálózik a kabátján. Sértetlenül! Az embert olyan könnyen elnyomja az álom egy-két órácskára, hogy észre sem veszi. Akár el is lophattak volna. Akkor hát megyek. — Becsukta az ablakot, s egészen Prágáig azon tűnődött, micsoda nagy szerencséje volt. „Hiszen miben állt volna egy csavargónak legombolni a kabátjáról a csomagot s eldugni valahol a hosszú vonaton, vagy egyenesen a batyujába süllyeszteni. Erről otthon egy mukkot se. Majd adna neki Bigoň úr legközelebb Budapestet! Csak csücsüljön otthon, Nőtik, ha a csomagom fölött úgy átalussza a fél utat, mint egy mormota. Látom már, hogy tévedtem! Ki gondolta volna! Látszólag megbízható ember, és bévülről? Közönséges korha! Vagy még annál is rosszabb! Semmi szükségem ilyen tutyimutyikra, vagy ne hívjanak Emil Bigoňnak! Száz százalék, hogy