Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Rakús: Nótácska (elbeszélés)
Stanislav Rakús A régi időkben élt a mi utcánkban egy Bigoň nevű szabómester. A műhelye egészen a sarkon volt, szemben a városi kórházzal. Nem holmi jelentéktelen, egyszerű szabóság volt ez, hanem tágas, mi több, egyenesen olyan nagy műhely, hogy egyszerre elfért volna benne annyi ember, amennyi a kórházkapu előtt várakozott a látogatási időre. Bigoňnak nem sok tennivalója akadt, hiszen mindent elvégeztek helyette az inasok, a segédek meg az öreg Gabady, aki egészen Bartovból biciklizett be naponta a munkába. Ügy tetszett, Bigoň csupán azért jár be a műhelybe, hogy fel-alá sétálgasson a tágas térségben, s a falhoz támaszkodva ujjaival sűrű üstökét vakargassa. Valójában Bigoň azon tűnődött, hogy s mint. Tulajdonképpen nem is volt már szabómester, kikente a bajuszát és gondolatban a mi utcánk és a széles környék különféle embereivel foglalkozott. „Ez a Nőtik csak jár, kel, esetlenkedik”, jutott az eszébe. Majd nyújtózkodott egyet, ásított és bement az iroda-büfébe. Onnan akárha a tenyerén látta volna a parányi vegyeskereskedést, amely előtt mindig tömegesen várakozott a nép. Bigoň kortyintott a körtepálinkából és figyelte az embereket, ahogy bemennek a boltocskába, majd kijönnek a betegeknek vett ajándékokkal. Az egyik gyümölcsöt visz, a másik pattogatott kukoricát, sőt, valakinek éppenséggel szalámi kandikál ki a csomagjából. „Óh, szerencsétlen”, gondolja Bigoň, viszed a szalámit, de a beteged abba aligha harap, a javát úgyis az ápolók eszik meg.” Bigoň nem szerette az ápolókat, de nem kedvelte az orvosokat sem, minden szakmában talált valami kivetnivalót, lett légyen szó egyszerű kőművesről vagy netán valamiféle komédiásról. A postás foglalkozással kapcsolatban például ki nem állhatta, hogy a postás egyszerűen köpenyestül és csizmástul bemegy bármilyen házba, szüntelenül az ujjait nyálazza, és szemérmetlenül szétnéz a konyhában. A gazemberéti Otthon felbontja a leveleket és az értékesebb dolgokat zsupsz, a zsebébe. A legellenségesebb indulattal azonban a vadászok ellen viseltetett Bigoň. Hiszen ki más parentálta el a világból az ő Floky kutyáját, ha nem a mi utcánk vadászai. Lelőni, azt nem merték, a rondaságok, de biztosan mérget adtak neki vagy ügyesen fejbe kólin- tották. Nos hát főleg a vadászok jártak Bigoň eszében az utóbbi időben. Gondolatban sorra vette valamennyit, egyiket a másik után, és bosszúra készülődött. „Jozef Kala- maj?”, mérlegelte Bigoň. „Az képes lenne szétverni az ember fejét, ha valami a fülébe jutna. És Chreňo, ez a közönséges tuskó, ez pedig az adóhivatalban dolgozik. Netán Urban Kvietny, aki a sorompó mellett lakik?” Bigoň csak legyintett. Bármelyik végén is kezdte, végül mindannyiszor Adam Nőtiknál kötött ki. Ű szinte kínálta magát a megtorlásra. „Egyszerű lótifuti, koldus!” S ha úgy vesszük, Nőtik valójában nem volt semmilyen vadász, hiszen miféle vadász az, akinek sem fegyvere, sem egyéb kellékei nincsenek a vadászathoz, mindössze egy barnává zsírosodott zöld kalapja kunkori tollacskával és a szertartásos hubertuszka- bátja. A vadászok csak úgy szórakozásból engedték őt maguk közé. — Nótázzon már nekünk, Nőtik — mondogatták neki —, ha már egyszer úgyis nótácska. — S ő nekiStanislav Rakús fiatal szlovák író. Eddig két könyve jelent meg: 1977-ben a Žobráci (Koldusok), tavalyelőtt pedig a Pieseň o studničnej vode (Ének a kútvízről). Nótácska című írása ez utóbbi kötetéből való. NÔTÄCSKA
