Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - LÁTÓHATÁR - Ján Zambor: Gólyák (vers)
A gólya szárnya alatt a házban ősi szokás szerint kicsírázott a gyertyafény. Előtte állt a férfi és a nő egy kis lurkóval. Ekkor iszonyatosat reccsent. Mintha a közelben villáin csapott volna. A házastársak kirohantak a rémítő visszhangos dübörgésbe. A küszöbön az asszony, kit hányszor bosszantott a bemocskolt udvar és fehérnemű, csöndesen tördelte kezét. A férfi, nem törődve az esővel a sárba hullott rózsás, csupasz fiókákat szedegette, csőrükbe lehelt, kókadó fejüket emelgette. Az udvar fölött a zűrzavarban két kétségbeesett madár körözött. A történetnek itt vége. Azóta nem röpülnek a szomszéd háza fölé. Hiába vetettek új rügyet a fák. Nem csábítja őket az új kémény a kerékkel. Késő. Réges-rég tudtuk, hogy az a régi, a büszke madárkoszorúval, düledezik. Ö, ember, mi minden dőlt már össze, és mi várja még romlását! Az ajtón kilép a gyermek, kezecskéjével tapsol, s kiáltoz: „Góólya, góólya ...!“ Hová tűntek a gólyák?
