Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - LÁTÓHATÁR - Ľubomír Feldek: Levél Budapestre a fiatal szlovák költészetről
Válek (1927) is, aki ma már nemzeti művész és a Szlovák Szocialista Köztársaság kulturális minisztere. (A magyar olvasó az 1972-ben megjelent Válogatott versek és a Tramtária — 1977-ben jelent meg — gyermekversek kötetéből ismerheti nevét.) Egy másik kései induló volt abban az időben Milan Rúfus (1928). {Válogatott versek című kötete a közös könyvkiadási egyezmény keretében a Madách, Pozsony gondozásában jelent meg 1973-ban.) A lehető legjobbkor, azaz minden szempontból fiatalon érték azok az évek az én nemzedékemet — kívülem (1936-ban születtem) — Ján Stachot (1936), Jozef Mihalkovičot (1939) és még sorolhatnám. Csoportba tömörültünk, programokkal léptünk föl, áttörtünk és akadályokba ütköztünk, de főként — hogy fölöslegesen ne időzzek a saját generációmnál, amely mégiscsak más, mint e „levél” fő tárgya — felismertük a fiatal költészet kifejezés valós jelentését, és mindmáig tudatában vagyunk is. Ügy érzem, akkori tapasztalatom az az iránytű, amely ebben az írásomban is segítségül lehet annak pontos tisztázásában, hogy a fiatal szlovák költészetben mi az igazán fiatal: az alig valamivel fiatalabb társaim, a „harmincasok” költészete ez, akik közül többen már a negyvenet is betöltötték. Ök, az ő költészetük az egyenes ágú örököse és továbbvivője az én nemzedékem fiatalságának. Fiatal költészet az, amely túléli a többit. Vagyis, nemcsak „születése” pillanatában fiatal, hanem később is az marad. Megéri a holnapot, mert becsülettel megfelel azoknak a feladatoknak, melyek elé a ma állítja. Ebből a szemszögből vizsgálva a már említett fiatalabb társaim költészetét, döbbenek rá, hogy — a körülmények véletlen találkozása folytán — az utóbbi évek legérdekesebb verseit (valamennyi szemelvényt a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában 1979—1980-ban megjelent kötetekből válogattam) szabadversben írták. Ez persze nem lehet szabály, ám mégiscsak úgy tűnik fel, mintha a szabadvers — éppen a jelenkorban — a legjobbaknak nagyobb teret biztosítana, semhogy témáikat bravúros technikai trükkök, andalító ritmusok és csengő-bongó bájolgó rímek rózsaszín ködén át lássák és láttassák. Bizonyára válasz-reakció ez irodalmunkban a fiatal „szonettisták” egyre bővülő táborának munkásságára, akik a témáktól való félelmüket e klasszikus gesztusok mögé rejtik. Az érdekes szabadversek, amelyekről beszélek, és amelyekből itt néhányat bemutatok, közös tulajdonsága, jellemzője, mondanivalójának bátorsága, az a témaközpontúság, amely ha mégoly érdes, kellemetlen is, tisztán fogalmazódik meg bennük. Ilyen például Štefan Strážay (1940) Üröm (Palina) című verse. Azonos című kötete, mely 1979-ben jelent meg, kapta tavaly a Szlovákiai írók Szövetségének díját, s noha jól tudjuk, hogy a díjak nem mindig a legjobb műveket fémjelzik, ebben az esetben ez történt. Az Üröm című vers valóságos eseményt dolgoz föl — a költőnek egy autóbaleset következtében életét vesztette a fivére (és fivérének felesége). A vers egy gyönyörű, könnytelen férfias sirató, amelyből ugyancsak kevés akad a szlovák költészetben. Engedtessék meg nekem, hogy kimondjam — világirodalmi szintű alkotás. Jozef Gerbóc (1942) a Smena Könyvkiadó költészet részlegének a vezető szerkesztője. Ebben a kiadóban az ő védnöksége alatt készül éppen a fiatal magyar költőket felsorakoztató Kondrót fordította antológia. Gerbóc azonban maga is kitűnő költő — noha idén még csak a második kötete jelenik meg Szigorú mozdulatlanság (Prísna nehybnosť) címen. Ebből a könyvéből való az Almával teli tó (Jazero plné jablk) című verse is, amelynek egyik fő erőssége az a minden szentimentalizmustól, minden gügyögéstől mentes hang, ahogyan a gyermekkor emlékeiről csak az igazán jó költő tud szólni. A Csehszlovák Rádió kassai szerkesztőségének munkatársa, a fiatal Ján Zambor (1947) idén úgyszintén második kötetével jelentkezik, a címe: Halaszthatatlan (Neodkladné). Könyvéből a „családi líra” művelőjét ismerjük meg — ám annál nagyobb tiszteletet parancsoló az a bátor, az illúziók mankóit elvető kristályos tudatosság, amely- lyel célja felé tör, s amellyel Gólyák című kedves versében is találkozunk. Idén mutatkozott be kötettel Mila Srnková (1942-ben született — az érdekesség kedvéért tegyük hozzá — Budapesten). Vörös agyag (Hrdzavá hlina) című kötetéből három verset — Befagyott tó (Zmrznuté jazero), Gémeskút (Vahadlová studňa), Marc Chagall zöld hegedűse (Zelený huslista Marca Chagalla) — választottam. Ővele megbontom a sort — versei ugyanis rímes versek. Ráadásul az ő esetében egy kissé a magam választotta játékszabályokat is megszegem, hiszen nyilván többen is pályázhatnának az ő helyére, annak azonban, hogy Srnkovát most elibük helyezem, több oka is van. Az egyik, hogy Srnková példáján bemutathatom, miként fest a szlovák költészet legfrissebb
