Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Ardamica Ferenc: Az aranyóra

Ardamica Ferenc

AZ ARANYÓRA

A sűrűn befüggönyözött szobában félhomály uralkodik. Az orvos figyelmes pillantást vet a lázmérőre (futó pillantásnak álcázza), és elsápad, talán a szobába szorult június eleji hőségtől, vagy a vészjóslóan fenyegető hangoktól, zörejektől, melyeket hallgatója közvetít.

Tóth Jánosné született Koós Emma nem néz az orvosra, elfordul tőle, réveteg, el-elho- mályosuló tekintete a falon függő, fancsali ábrázatú szenteken kószál, tőlük vár, remél segítséget.

A szentek még nem, de az orvos már tudja, hogy nincs segítség.

Elveszi a hideg fémet a beteg melléről, halkan sóhajt, s mint aki hirtelen elfáradt, néhány pillanatig mozdulatlanul ül az ágy szélén. Az asszony zihálva szedi a lélegzetet, az alacsony mennyezet alatt apró és szemtelen legyek kergetőznek, hergelik egymást. Egyébként csend van a szobában.

A csendet ajtónyikorgás hessenti tova. Tóth János lép be, nyomában harmadik, legkisebb fia, Józsi, a szemüveges ... A két férfit a három meny követi. Az idősebb fiúk

— munkában van mindkettő, az egyik a gyárban, a másik a kőbányában — még hiányoznak, és az unokák sora sem teljes.

— Hol fázott meg? — kérdezi az orvos, egyrészt azért, hogy kérdezzen valamit, másrészt azért, nehogy őt kérdezzék, nehogy neki kelljen rátérnie a lényegre. Feleletre sem várva teleszívja a fecskendőt. Kitakarja a beteget — áporodott test- és dunyhaszag csapja meg, az egyik meny odaugrik segíteni —, és oldalra fordítja. Fertőtleníti a petyhüdt bőrfelületet, majd ügyes, gyors mozdulattal beadja az injekciót.

Tóthné Koós Emma utólag nyög fel. Forró, sovány, aszott testét, melyen nyomát sem lehet felfedezni a hajdani szépségnek, betakarják.

— Kapálni volt... melyik nap is? — töpreng az öreg. — Valamikor a múlt héten, tudja, amikor leszakadt az a nagy eső ..

— Értem — mondja az orvos, s önmaga megnyugtatására letesz néhány lázcsillapító tablettát az éjjeliszekrényre. A következő pillanatban már a konyhában szappanozza, mossa a kezét a zö'ldrózsás mosdótálban.

— Látta, hogy jön a borulás, de nem sokat törődött vele, mindenáron végezni akart a kapálással, az a ménkű nagy eső meg ottkapta — jön ki utána az öreg.

— Tessék a törülköző, doktor úr! — nyújtja a vásznat a Józsi felesége.

— Doktor úr...? — kérdezné az öreg, de folytatni a szemüveges fia folytatja:

— Mi baja van? Nem kellene kórházba vinni?

A többieknek csak a szemük kérdez.

— Elhanyagolt tüdő- és mellhártyagyulladás... a szíve is gyenge ... Készüljenek el a legrosszabbra.

— Talán a kórházban... doktor úr... segítenének — bátortalankodik az öreg, de félbeszakítják.

— Egy-két órája van hátra... sajnálom. Ha kórházban hal meg, felboncolják! — érvel az orvos.

— Nem! Ne! Istenkém, csak azt ne! — sírnak föl az asszonyok.

A riadalomban az orvosnak sikerül kereket oldania.

— Üzenjetek Janiért és Gyuláért... meg a papért — mondja az öreg dermedten, megugró ádámcsutkával. Még sokáig áll a körülötte megsemmisülő időben, aztán nyikorgó mozdulatokkal megfordul és visszamegy a szobába. Leereszkedik az ágy szélére, elnézi a feleségét, az asszonyt, akivel annyi évet leélt. Milyen szép volt leánykorában!