Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: A néma
zött, egymáshoz hajlítják-seprík az ágakat, szórják a szerelem porát, egyik soron elvesznek a virágos ágak rengetegében, a másikon jönnek vissza, a néma itt is hátul megy. menyasszony fátylát viszi Matuzsálem után. Aki látja öreges jövés-menésüket az almafasorok között, elfelejti az időt, látomást néz: azokban a percekben nincs is más a földön, csak ők ketten... Matuzsálem: szerelemcsináló, almavirágokat bódít terhes szerelembe. Kettejük életében ez az év egyetlen ünnepe: hadradabaraba, virágkavargás, ezt is jelentheti némául a szó. Ide jönnek, hogy ne lássa őket az idő szeme, itt bódulnak ők is a mámor csalóka ölébe — talán itt hiszik el, így lesz az idők végezetéig ... Délben a gazdát a túlsó partra hajózza a néma, délután alszik a gazda, a néma visszajön, s nagy, piszkos asztalon egyedül ebédel. Másnap reggelig ő az úr: alattvalói, a kutyák, hátsó lábukra ereszkedve lesik minden mozdulatát. Hozzánk nem jön többet Matuzsálem, nem folytatja öndicsérő történeteit: kutyák ugatása, csónaklánc csörgése, a vízikerék kelepelése adja tudtul partról-partra járását — élete lassan a tárgyak zajába zsugorodik. Hírmondó lesz a néma, cigarettát kunyerál, pohárka italokra vár, mutatja, gazdájának fájnak a lábai és már csak kicsiket lép. Mondaná, nem tudja mi lesz; szemében állati félelem sötétlik. Tavasszal látjuk még Matuzsálemet, aprócska madárlépésekkel, araszolva csoszog, már nem megy a fasorok közé virágporozni, széléről nézi a virágtengert, szemébe szűkült a világ: mögötte a néma, utánuk a kutyák, valami ősállati egymáshoz rendeződés... Sokat fekszik a gazda, életében először hívtak hozzá orvost, kilencvenen túl; amaramarama..., vörösek a néma szemhéjai, szájszéle reszketve rángatózik — zavarodik az örök hallgatás világa. Már az ágy őrzi Matuzsálemet, gyászol a néma: szótlanul jár, kerüli az embereket, pörögnek utána a kutyák, mind csak a földet nézi, láthatatlan lábnyomok szagát keresik ... Asszony költözik a házhoz, segítőkészséggel, puhán, mosolyogva: soha nem látott, nem hallott rokon. Egy hétig takarított, megmosta a gazdát, orvosságot ad neki, ül az ágya szélén és beszél hozzá ... Panaszosként jár hozzánk a néma, hadonászó, nyüszítő sírással kesereg: számára a világ most siratófal... Rossz a gazda, rossz, elfelé csapkodja magától kezeit, csak én vagyok neki, ezt mondta, csak én, hüvelykujjával mutatja az egyetlent... Csak én, öleli meg magát... Futár módjára fordul meg, csónakba ül és megy vissza a túlsó partra. Széket vitt ma gának a szobába, sötétedésig ott ül, figyeli Matuzsálemet és követi az asszony mozdulatait: nappali virrasztás. A gazda már nem tudja elfordítani a fejét, a mennyezetre néz, a fölé hajló asszonyfejet láthatja csak, a néma már belehullt az ágyon túli sötétségbe. S ahogy fogy Matuzsálem szeméből a fény, az asszony egyre kedvesebb, egyre többször igazítja a takarót, a párnát, kezéből nem is teszi le az orvosságos kanalat... A csa- hos kutyafalkát a másik partra viteti a némával, vinnyogva-vonyítva kaparják a ladik alját: nem értik a megváltozott törvényt... „Állítsd le a vízikereket!” — parancsolja az asszony. „Legyen csend nappal és éjszaka egyformán!” — engedelmeskedik a néma ... „Kösd le a láncot a vezető kötélről!” — ezt is megteszi. Elhajtja magától a gyöngytyúkokat is, úgy érzi, ez a hangtalanság most az ő nagy csendjéhez társul. Matuzsálem úgy ment el, ahogy meztelen ágakon megjelennek a falevelek: a harangozás nem is a gyászra, nem a szomorúságra, a csendre hull: a gazda most indult el, hogy megértse a néma örök hallgatását... „Meghalt a gazdag Matuzsálem!” — viszik a hírt... A néma kérdően néz mindenki arcába, várja, hogy megkapja a fizetést, élete egyetlen fizetését... Keresik a vagyont, a soknak képzelt pénzt, Matuzsálem hagyatékát, és nincs, nincs... Értetlenül néz, aki hallja. Napokig kódorog, verődik céltalan, menése is a részeg tántorgása — a kutyák csa- holásáról lehet csak tudni merre van. Legtöbbször a magas fűben ül, néz, néz maga elé, talán a füvek hajlongásából olvassa jövő sorsát. Nem szólítják munkára, nem küldik sehová, nincs parancs, tágul az örök csend határa. Az asszony indul keresésére, jár utána, kukucskál, hajlítgatja a fák és bokrok ágait.. . Hívja haza, mosolyog Is rá, aztán hallani a csónaklánc csörgését. Szomorúságából hetek múltán mosolyogva jön elő a néma: hadradabaraba..., halkabban mondja, mint azelőtt, magyarázatként jobb kezével levegőbe rajzolja a női test vonalait. Tiszta rajta az ing, a ruha, meg is borotválkozott, mutatja, van cigarettája, zsebében megcsörgeti
