Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Szemelvények Az Út-ból

javítás, és ipari munka, ha valaki vallásos, még a pap, aztán a bakter, borbély meg hasonlók. Jöhet már jó termés, rajtunk már nem segít! A legnagyobb szorgalmunk mellett lerongyolódunk, apáink után örökölt holmi, kis föld, ház, jármű, mind, mind sorjába a bankok és uzsorások kezébe kerülnek.

Annyira leapasszuk táplálkozásunk diétáit, hogy vérhas, spanyol jön ránk, tuberkulózis a nedves, rossz lakások miatt, családjaink alul tápláltan nem tudnak fejlődni, elcsenevészesednek, angolkórféle nyavalya lepi meg a gyerekeket. Nyavalyásan jönnek már a világra a gyerekeink, nyavalyát szívnak az anyjuk emlőjéből, és így pusztulnak el. Orvosról szó sem lehet, pláne nekünk. Betegpénztárnak sem vagyunk tagja, országos szegényalapra megint igényt nem tarthatunk, így orvosi segély nélkül kell sok esetben a betegségbe eső szegényparasztnak elpusztulnia.

A hitel kirabol bennünket. A mai társadalomban nyavalya, halál leselkedik ránk.

4. A földosztással is becsapták a magyar földműves parasztot. Beismerjük azt, hogy mi, földtúrók hittünk abban, hogy az agrárpárt gondoskodik a dolgozni akaró földművesnépről. Bele is helyeztük ebbe a címzett pártba nemcsak bizalmunkat, hanem minden vagyonúnkat is. De hogyan jártunk az agrárokkal? Először is, nem mi kaptuk a földet, hanem a kolonista idegenek, másodszor, ha jutott nekünk föld, belepusztultunk, tönkremegyünk rajta.

A kolonizálás nagy földterületeket ölel magába Csallóközben. Cseh és morva parasztok, legionisták lepték el a kolóniákat, akik arra is jók, ha a bilincsekbe vert kispa- raszt fölszólal a terhek ellen, melyek ólomsúllyal nehezednek rá, ha tiltakozni merünk a kegyetlen, garázdálkodó végrehajtások ellen, valamint a végtelen nyomor ellen, akkor csendőrgúnyába bebújtassák, és itteni munkások és mi földtúrók ellen használják őket.

Hogy mivé lesz a magyar paraszt, ha földet kap az agrároktól, arról egy kis elbeszélést közlök. Tavaly októberben Csilizközben megfordultam egy Millénium nevű kolonista faluban, amely azelőtt nagy puszta volt. A munkaalkalmam éppen arra volt, midőn arra lettem figyelmes, hogy Dunaszerdahelyről egy teherautó érkezett, kiből négy csendőr, két napszámos, egy végrehajtó és egy ügyvéd száll ki. Ezek mind Horváth János nevű kisgazdához mentek vendégségbe. Furcsa volt ez a vendégsereg: vitték Horváth Jánostól, amit találtak és mi vehető volt. Állatokat azonnal, takarmányt pedig kereskedőnek adták el. Sír az egész család, egymást okolják, főként Horváth Jánost, a családfőt. Megkérdeztem szomorú Horváth János kisgazdát, mi történt? Minek tudható be ez az eset? „Ne is kérdezzen, úgysem élek már soká, a szégyen megöl, a bánat meg elpusztít” — mondja, és panaszkodik, hogy öngyilkosnak kell lennnie, mert családja is állandóan szekírozza.

„Kolonista?” — kérdem tőle. „Dehogy vagyok én kolonista!” — feleli. — Az agrárpárt közreműködésével kerültem ide, a helyemen volt kolonista megszökött. Alistálban laktam évtizedekig, onnént származtam ide. Volt odahaza 8 magyar hold szántóföldem, 20 méteres cserepes épületem, nagy kertem s ehhez megfelelő jármű, apró állatok. Ezt mind eladtam. Azt hittem, jómódú kisgazda is lehet belőlem. Itt vettem 32 hold földet, melyben van szántó, zsombík, káka, rét, sás, csincsa, halastó, ördög, pokol és cserepes csík. Csak a lakás összára 96000 korona, melynek felét, 48000 korronát, előre lefizettem. A másik 48000 koronát tíz év után kell megfizetnem, vagyis akkorra ígértek nekem örök szerződést. 1928-ban jöttem ide, onnan számítódik minden baj. A földek rosszul teremnek, miután nem voltak hosszú ideig se trágyázva, se műtrágyázva, se kezelve valamiképpen. Eltelt három év. Jön egy felhívás a földhivatali bank útján 1931-ben tavasszal. A felhívás szerint valamilyen genfi konferencia határozata a népszövetség jóváhagyásával a milléniumi földbirtok tulajdonosának Friedländer román állampolgárt, a régi tulajdonost ismeri el, és ismerteti el Horváth János ott lévő letelepítettel. A földhivatal tudomására adja nevezett Horváth Jánosnak, hogy 1932. január elsejére ürítse ki úgy a földet, mint a lakást. Ez történt velem.”

Meglepetés volt ez Horváth Jánosnak, aki mit sem sejtett arról, hogy ő hogy áll a birtok megvételével. Fő, hogy megsértették mint tulajdonost. Hetykén pörölte a bankot, ügy elveszett, utána az agrárpártot, ügy megint elveszett, sőt lebutázták, hogy a párt csak közvetítette. Jött a földhivatal, ezt perelte, végül elveszett egészen. Hiába volt két zsaroló ügyvéd, törvény törvény, szép, ámde a már kifizetett 48000 korona, ez a bökkenő, feje fői. Végzés: követelése jogtalan, a 48000 korona négyévi haszonbérnek tudható be — így a felső bíróság. A perköltség közel 1000 korona lett. Kijött utána