Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai

is még sohasem jutott túl a suhanc-, illetve gyermekkoron. 1938-ban mindössze tizennyolc éves, a „másodvirágzás” irodalma 1945-ben csak nyolc, a harmadik indulásunktól máig viszont (ha az indulás évét 1949-ben határozzuk meg] éppen harminckét év telt el. Elértünk hát a zenitre, arra a csúcsra, ahonnan az ember már nemcsak előre, hanem hátra is tekingethet. Más szóval: az emlékezés korába értünk. S ez — ha igaz, hogy az irodalom az emberiség emlékezete — akkor irodalmunk számára mérhetetlenül fontos. Az induló irodalom ugyanis emlékezet nélküli irodalom, s mint ilyen vagy szándékaiból, céljaiból, terveiből él, vagy más irodalmak emlékeiből.

Az első gyakorlatra a mi notórius újra induló irodalmunk a példa, a másodikra — mondjuk — a negyvenöt utáni jugoszláviai magyar irodalom. Az esztétikai érték szempontjából egyik gyakorlat sem valami gyümölcsöző, de úgy látszik, hogy ezek a tanulóévek a tovább lépéshez, ahhoz, hogy egy irodalomnak önmagáról is legyen emléke és véleménye, s ne csak arról a világról, amelyre utal, hogy világa és ideje önmaga múltjával, emlékezetével és eszméletével is teljes legyen, — ehhez a tovább lépéshez a harmincéves nekifutás elengedhetetlenül szükséges. Az utóbbi évek legjobb alkotásai (ezúttal csak egy példát, Grendel Lajos Éleslövészet című, háromszáz év történelmi és irodalmi múltjában cirkáló kisregényét említsük!) már nálunk is e felé az átértékelt irodalmi idő felé mutatnak.

2. Az előbb említett „átértékelt irodalmi időhöz” a hagyománykorú íróink közül érdekes módon a legkönnyebben éppen Fábry Zoltán kapcsolható. Nem ismerek még egy írót, aki annyira élet-halál kérdésként, sőt szorító napi kényszerként élte meg a világirodalom egyik máig modern irányzatát: az idő teljességét a legjelenebb jelenként prezentáló szimultanizmust, mint Fábry. Számára a fasizmus a „provincionalizmus világgá, történelemmé erőszakolása”, s ez ellen a provincializmus ellen civilizációkat, kultúrákat, az egész emberi történelmet mozgósította. S e mozgósításból született meg az antifasizmus „műfaja”. E műfaj ars poeticáját maga Fábry így fogalmazta meg: „A kikerülhetetlen korparancs az íróval szemben műfaji igénnyel lép fel. Vannak korok, sorsfordulók, amikor az írói magatartás lényegül műfajjá. Erasmus és Hutten műfaja a humanizmus volt. A reformáció ... a hitvallást avatta műfajjá. Az abszolutizmus a felviiágo- sultságot összegezte ily módon ... Az antifasizmus világigényű műfaj. Az emberiség és emberség közös nevezőre hozott korműfaja a világháborúk századában.” Fábry problematikus műfajisága (van, aki egyszerűen költőnek nevezi, van, aki közírónak, mások essszéistának, megint mások kritikusnak) ezek szerint tudatos írói törekvés. S itt hadd idézzek egy 1972-ben kelt Fábry-írásomból: „Fábry . .. egészen más indítékokból, de ugyanoda jut, ahová Eliot, Joyce vagy Dos Passos: a szimultanizmus fogalmához. A formaművész Eliot, Joyce, Dos Passos kultúrákat, tudatállapotokat, különböző tereket montázsol be, Fábry a totális ahumánum, a fasizmus szorító kényszerében érzi meg a »totális« ellenműfaj szükségét, s montázsol egybe műfajokat, s idézi — mondhatjuk egy kis túlzással s Eliot szavaival — »Európa egész irodalmát Homérosztól... szimultán egyidejűségben.« A sokak által a Fábry-életmű gyengéjének tartott műfaji meghatározatlanság tehát tulajdonképpen folytatásra ösztönző érték.”

3. Az Irodalmi Szemle kérdéseit érezhetően Fábry eszméi ihlették. A mi glóbuszunkon a Fábry-életműben került utoljára ilyen nyomatékkai egymás mellé „etikai eszmény és művészi eredmény”. S a Fábry-esztétika ott a legvitathatóbb, ahol e két dolog között közvetlen összefüggést tételez. Az erkölcs ugyanis koronként változhat és többnyire változik, az egyes társadalmi osztályok szükségleteit, érdekeit fejezi ki, a születő esztétikum azonban mindig túl mutat saját korán. Marx idevonatkozó kérdése máig kérdés: „A nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi formákhoz fűződik. A megértés annak nehézségben áll, hogy számunkra még műélvezetet nyújt...” A kérdés azonban egy bizonyosságot mindenesetre szentesít, nevezetesen azt, hogy a társadalmi formákhoz fűződő műformában, esztétikumban van olyan egyetemes elem, amely túl mutat a társadalmi formákon (azaz az erkölcsön is). S Fábry ennek az egyetemes elemnek vajmi kevés figyelmet szentelt. Pedig az esztétikumnak az etikummal szemben pontosan ez az egyetemes elem a meghatározó sajátossága.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az „erkölcsi eszmény” nem hat az