Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai
Van példa erre is, arra is — Márai, Zilahy, Picasso. Van példa a megmaradásra, van példa az elhullásra is. A felelősségvállalásnak van egy másik oldala is: a föld, amelyet vállal az író, menynyire akarja és tiszteli őt? Mennyire vonzó, a szellemi társadalmi közeg, amelyben él az író? 5. A harmadvirágzás irodalmának egyik állandóan kísértő gondja, a kritika. Szinte évtizedről évtizedre, nemzedékről nemzedékre öröklődik „kritikánk helyzete”. Volt már számos ankét, kerekasztalbeszélgetés, eszmei eligazítás, szépen vázolt program, ígéret és fogadkozás — mégis savanyú a szőlő. Kialakult egy átkos kör, amelyben a szépírás hiányolja az értő, elemző kritikát; a kritika pedig a költőket, írókat ültetné a vádlottak padjára. „Irodalmi dicsőségünk”, e kölcsönös, körkörös számonkérés, amely abszurd véleménynyilvánításoktól sem riad vissza. A Hét legutóbbi irodalmi vitájában többször is megfogalmazódott a kérdés: van e csehszlovákiai magyar költészet? Van-e költészetünk? ... Kis indulattal folytatni lehetne e kérdések logikai sorát: van-e irodalmunk? S egyáltalán vagyunk-e, létezünk-e? Ez a vádló számadoltatás még kérdések formájában is zsákutca. Egy ilyen körből nem vezetnek utak. Ma már nem lehet irodalmunkat sommásan ítélni, megítélni, elítélni, nem lehet ezt tenni kritikánkkal sem. Lehet, hogy sokak számára rokonszenvesen, s talán drámaian is hangzana a kérdés: Van-e kritikánk? Vanl Engem évek óta kísért egy gondolat: van-e önbecsülésünk? Emberi, történelmi, erkölcsi, közéleti, irodalmi, pedagógiai, szakmai... Mára meggyőződéssé erősödött bennem, hogy cselekvéseink s magatartásunk értéke nincs arányban önbecsülésünkkel. Valami átkos belső gátlás zavar: nem jó létrehozott értékeinkhez való viszonyunk. Nem becsüljük magunkat. Irodalmunk értékeit sem. Ha megjelenik egy könyv, azt mondjuk a szerzőnek, gratulálok. Ez a szokványos. De alig is hallani: jó a könyved, örülök neki. Tiszta, egyenes véleménynyilvánítás helyett lesütjük a szemünket, közönyös, érdektelen pofát vágunk, vagy éppen kárörvendően sunyítunk. így megyünk el a jó, de a rossz dolgok mellett is. A kritika értékrend, az érték felismerésének és megkülönböztetésének a dolga. Az ötvenes évek végén, a hatvanas években — Fábry Zoltán és Turczel Lajos aktív kritikusi ténykedésének szakaszában — irodalmunk általános kritikai értékrendjét illetően, volt biztonságérzetem. Ma ezt egyértelműen nem mondhatom. Ügy érzem, hogy Fábry halála óta szinte egy évtizedes vákuum van mögöttünk. Értékrendzavar. Pedig az idő nem állt meg felettünk. Kritikánk azóta megfogalmazta: Fábry kritikai gyakorlata etikai központú; a harmadvirágzás kezdetének kritikai írásait pedagógiai jellegűnek nevezik; beszélnek és írnak szociológiai tájolású műbírálatról; a hatvanas évek kritikai igénye, műközpont, azaz az esztétikai súlypontú műalkotás. E fogalmi behatárolások mögött nyilván a kor, s az irodalom mozgása áll. És a kritikai gondolkodás önmagát minősítő képessége is. Etika, szociológia, pedagógia, esztétika: kritikánk fejlődés-pontjai. De ugyanakkor elvi tételei is. Innen lehetne tovább lépni, a szintetizáló kritikai gondolkodás irányába, ahol az imént felsorolt elvi tételek egyszerre érvényesülnek és hatnak. Mert ma már saját tapasztalatból tudjuk: a csak etikai, a csak szociológiai, a csak eszmei, a csak esztétikai, a csak pedagógiai szempontú kritikai gondolkodás egyoldalúságot s hosszabb távon az értékrend eltorzulásait eredményezi. Egyetlen szempont, egyetlen elv érvényesítése a kritikában a kizárólagosság gyakorlatához vezet. Van kritikánk; műveket, s tanulmányok sorát említhetném itt, Koncsol László, Tőzsér Árpád, Fonod Zoltán, Zalabai Zsigmond írásaira gondolok. A műfajelméleti, összegező vagy az összehasonlító tanulmányok mára már erősségünk. S mégis. A tanulmányok az irodalom nyomában haladnak vagy bizonyos távolságból követhetik azt. A nagyobb gond az egyidejű, az irodalommal egyvonalban haladó kritika. Napilapunk, hetilapjaink közölnek recenziókat, reflexiókat, ha többre nem futja, regisztrálnak, tudósítanak. S mégis. Hiányérzetem van, mert a közölt írások „rendszeressége” nem az irodalmi terméshez, nem az irodalom ritmusához Igazodik, hanem szerkesztőségek munkatervéhez, munka
