Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - Keszeli Ferenc: Képregény

és hiúságán, de miután a kényelmes szakmai közöny keményebb betonfalaiba is beütötte a fejét, viselkedése kezdett aggasztó, később rö-geszmés tüneteket is demonstrálni.

Szegény Szaurusz! Oj gúnynevet is kapott, de ez a gúnynév már nem tudott meghonosodni a környezetében. Talán csak azért nem, mert volt már egy gúnyneve, a S^au- rusz. Polgári neve egyébként nagyon egyszerű, mindennapi név volt, de tekintettel bizonyos körülményekre, itt csak a monogramja közölhető: K. F. Az új gúnynév közlésétől pedig eltekintünk.

Egy ifjú, ö'rö'kkön a saját szellemeskedésein röhögő, mindig elegánsan öltözött, mindig autókulcsokat csörgető orvosgyakornok volt az új gúnynév szerzője. Ezt a hetyke gyakornokot doktor Szaurusz szélmalomharcának legelején emigy intette le az intézet vezető főorvosa: (Meg kell jegyezni, hogy adminisztratív okokból, s részint taktikai megfontolásból tette.) „Nézze, kedves fiatal kolléga! ön vagy túlbecsüli a saját képességeit, vagy idősebb, tapasztaltabb, mondhatnám — megfáradt kollégáinak képességeit becsüli alá. Nem tudom, mi az igazság ebben az ügyben, és meg kell vallanom, szeretem a sima dolgokat, azért nem is érdekel, nem is akarom, hogy érdekeljen. Azt viszont tudom, hogy Szaurusz barátunk egy kiváló, szakmailag még kora ellenére is fejlődő- képes, nagy gyakorlattal rendelkező, tudós hajlamú orvos, aki ennek a Kanóc nevű betegnek az esetében kétségtelenül túldurrantott a célon. Persze, tudom, oktalanság, amit Szaurusz állít, de Ön sem feledkezhet meg arról az alapvetően sajnálatos, nehezen beismerhető tényről, hogy az emberi agyról mi orvosok alig tudunk többet, mint akárki más, mint például egy szállítómunkás. Mert amit tudunk, az nem fontos, nem lényeges, az emberi agy titkaihoz mérve szinte semmi. Remélem, nem ért félre és Ön is nagyon jól tudja, hogy a szakterület fejlődési tempója bármennyire is felgyorsult, be kell látni: amit az orvostudomány, a kutatás az emberi agyról tud, az igencsak kevéske, mondhatnám azt is, hogy semmi. Mert gyerekcipőcske ez kérem és lehet, hogy ki sem tudunk majd nőni belőle. Biztató persze, hogy az agy megismerésének tudománya egyre szorosabban összefonódik vagy inkább összemosódik a kórlélektan, és egyáltalán, a lélektan ágazataival, de szerény véleményem szerint mindez annyira bonyolult, hogy ilyen körülmények között szinte természetesnek kell tekintenünk a tudománytalan nézetek elburjánzását is. A jó lélekgyógyász vagy a jó agykutató tudja, hogy az ő dolga már sokkal nehezebb Hippokratész vagy Platón feladatánál. Ök még nyugodt világban éltek kérem. Gondolja csak végig! Az emberiség túlszaporodása, az információáradat, a stresszek, a civilizációs kórok, valamint az ezek által, ezek útján felszabadult ösztönök, a szorongások, a fóbiák, a tömegneurózis problematikája, satöbbi, satöbbi. Mindez külön-külön már egyre nehezebben és nehezebben analizálható és talán szintetizálha- tatlan is. Az egyén a maga neurotikus sajátosságaival kiválik a tömegből.... és szép gyorsan mindenki kiválik .. . Kész tehát a súlyosan neurotizált tömeg, a nyolcmilliárd neurotikus ember, tehát az egész emberiség. Ezzel aztán sem orvos, sem szociológus, sem futurológus, sem politikus nem tud mit kezdeni. Ezt a dilemmát nevezi majd ötven vagy száz év múlva a szaktörténet az őskornak, az antik kezdeteknek, vagy mit tudom én minek. Ahogy tetszik! Nem nehéz ezt kérem megérteni, csak éppen tudatosítani tilos. Kivált ha lélekgyógyászaira adtuk a fejünket. Mert kérem, az emberi lélek egy örökkön mélyülő kút, az orvostudomány pedig az örökköm süllyedő vödör. Tudja még maga egyáltalán, mi az a vödör? Maga már kerekeskutat sem látott életében. Gémeskutat még talán, valahol Magyarországon, egy alföldi skanzenben, de mint tudvalevő, ma már a kút mélyén is csillogó üveglap imitálja csupán a vizet. Ezek után pedig kérem, gondoljon a sebességarányokra, az akcelerációs görcsökre, de ne feledje, hogy ez a mélység rendhagyó módon a vízszint változása nélkül növekszik. Remélem, megértett, fiatal barátom?!”

A gyakornok szótlan maradt, hiszen a végén már oda se figyelt, mert agyában egy pillanat alatt megvilágosodott az igazgató-főorvos nyugdíjaztatásának rendkívül egyszerű módja.

A parolánál az öreg orvos még hozzátette: „Tudnia kell, hogy mindezt csakis a néma miheztartás végett közöltem Önnel, nem pedig azért, hogy erre bárhol, bármikor is hivatkozzon. Amit most tőlem hallott, abból nem szabad hiszekegyet csinálni, mert hát ez is csak egy ingadozó értékű evidencia, ami valamilyen módon ugyan előre viszi, de ugyanakkor fékezi is tudományunk fejlődését.”

Kettejük soron következő kézszorítására néhány héttel később, az igazgató-főorvos.