Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - Keszeli Ferenc: Képregény
sztárként jegyzik a nevét. És igazán jól csinálja. Legfeljebb az enyhén érzékelhető kiejtési hibákat vetik néha a szemére. Nyolcvanméteres magasságban marad, mert nem akarja megriasztani a kamion vezetőit. A járművet ismét beméri, ráélesít. A plátón fekvő férfi fiatalnak látszik. Bizonyára nem halott, miért is lenne az?! Nyilván csak alszik. Talán le kéne fotózni — fordul meg a pilóta fejében. De minek? Az optikán keresztül inkább azt próbálja megfigyelni, vajon lélegzik-e a fickó. Másik lencsére állít. A kép így még élesebb, közelibb, de csupán egy pillanatra, mert a kamion hirtelen eltűnik, kifut az optika látósíkjából. A pilóta lekapja szemét a prizmáról és a következő másodpercek eseményeit már szabad szemmel látja. A betonút menetirányának ellenkező oldalán, bizonytalanul, balanszírozva halad a kamion. Mintha nem is kormányoznák ... Hirtelen átszakítja az utat felező korlátot, átszeli a három túlsó menetsávot, aztán arról is leszalad, és főioldalra fordulva beékeli magát a fák közé — megáll. A látvány — akár a némafilm. „Barmok!” — üvöltl Kanóc István. A piros helikopter hirtelen emelkedni kezd és nagy ívben elfordul kelet felé. A pilóta káromkodik. Haszontalanul ismételgeti a hívójelet, de a központ nem jelentkezik. Ilyen még nem volt. Ügy dönt, hogy visszatér a telepre. 2. A fiatal férfi, aki a kamion nyitott plátóján feküdt — a hirtelen fékezéstől meglódult, s mint egy magatehetetlen, vacak tégladarab, átrepült a vezetőfülke fölött. Valószínűtlen, tompa puffanással ért földet. 3. A fiatal férfi feláll, hunyorít, köp egyet. Mint aki ágyban ébredt. Olyan természetességgel csinálja, hogy még egy jóleső, illetlen ásítás se állna hozzá rosszul. Ezalatt a látszólag sértetlen járműkolosszusból előkecmereg négy férfi. Az egyik röhög, a másik káromkodik, a harmadik elfordul, és kezdi kigombolni a nadrágját. A negyedik a kocsi alá hajol, vizslat, és nyögdécselő hangon azt mondja: tropára ment a négyes tengely. „És a borda?” — kérdi a válla fölött az, amelyik elfordult. „Azt hiszem, az is!” A többiek oda se figyelnek. „És az utasunk? Mi van az utasunkkal?” — Ezt már a másik kettőnek mondja, miközben szétvetett lábakkal állva, hunyorgatva néz a lenyugvó, de még vakítóan fénylő Nap felé. „Itt vagyok, semmi bajom!” Nevetnek. Az utas csörtetve jön elő a bozótból. 0 is a nadrágját gombolgatja. Közben az egyik férfi visszamászik a vezetőfülkébe és kisvártatva egy jókora műanyagdobozzal jön elő. „Mi az, megint zabálni fogsz?!” „Te talán hazaugrasz vacsorázni? Hát persze! Mi az neked: másfél ezer mérföld?!” Az utas illedelmesen távolabbra somfordál. Nem szeret jelen lenni ott, ahol két másik ember veszekszik. Mert úgy néz ki, hajbakapnak. Valószínűtlen lenne ugyanis, ha továbbra is úgy tennének, mint akikkel valamilyen pontos, menetrendszerű esemény történt, és nem egy karambol. Lehetetlen, hogy előbb, vagy utóbb ne kezdene valaki, valakit okolni a történtekért. Az utas a környező tájat nézi. Öreg diófák közt állnak, egy, az út építésekor kettévágott kertben. Arrább körtefák, mögöttük konyhakert, távolabb egy régimódi lakóépület. Mellettük rét, aztán egy keskeny erdősáv látszik, az erdőszélen egy újabb épület, a horizont legszélén pedig melegházak üvegfedelén játszik a napsugár. „De hiszen lakott helyen vagyunk!” — kiabál vissza a társasághoz. „Na és?” — jön a hang a kocsi mögül. Aztán visszaballag a többiekhez. „Semmi, csak mondom, hogy lakott helyen vagyunk.”
