Irodalmi Szemle, 1981
1981/4 - NAPLÓ - Cselényi László: A kísérletező ember
a mai szocialista Magyarország sok mindenben voltaképpen a Németh László sugallta eszmék alapján építi a jövendő társadalmát. A minőségi szocializmus eszméje alapján. Mert példának okáért, amikor azt írja Németh László a Magyarság és Európában, hogy a magyarságnak egyetlen módja a megmaradásra, ha példakép (mai szóval: modell) tud lenni a szomszéd népek előtt a Balkántól a Baltikumig. Többek között, mondanám, hisz naivság lenne azt hinni, hogy „csak” a Németh Lászlő-1 eszmék dominálnak a mai magyar közgondolkodásban. Nyilvánvaló, hogy elsősorban Marx, Engels, Lenin eszméi dominálnak, ám egyre inkább úgy látjuk, hogy e klasz- szikusok eszméivel voltaképpen Németh László is sokban azonosult, vagy legalábbis nagyon közel került ama marxi ideákhoz. Ne feledjük, Németh Lászlót noha gyakran bírálták, a marxisták mindig is fegyvertársuknak tartották, lásd Gaál Gábor bírálatait Németh könyveiről a Korunkban, de akár Lukács György vagy Révai József írásait is. Mi hát a probléma? Az előítéletek! Németh Lászlót beskatulyázták egy bizonyos skatulyába (harmadik utas, népies- narodnyik stb.). Először még a harmincas években, aztán a Rákosi-korszakban, s beskatulyázták valójában még a hatvanas években is, mondván, hogy igen, igen, a regény- és drámaíró Németh László az rendben is lenne, de a tanulmányíró tév- utakon jár. Még a nemrég megjelent posztumusz gyűjtemény, az Utolsó szétte- kintés előszavában is azt írja Sőtér István, hogy „az újraolvasott Németh László regényíróként bizonyul a legnagyobbnak. Amit ebben a műfajban teremtett, azt leginkább a történelmi s legkevésbé a társadalmi drámái közelítik meg.” Ö maga elsősorban tanulmányírónak tekintette magát s életművének legnehezebb kérdései ebben a műfajban jelentkeznek. Vannak, akiknek szemében a tanulmányíró néha elgáncsolta a regényírót, s az esszé az életpálya legszerencsésebb kibontakozásában többnyire akadállyá vált, de Sőtérnek éppen ezzel a tételével vitatkozva, ezt írja Kis Pintér Imre: „Én magam hajlok arra, hogy mindkettejük igazát belássam ... Azt hiszem ugyanis, hogy századunknak ez a vitathatatlanul egyik legnagyobb alkotója művész-gondolkodóként tanulmányaiban mutatta meg a legteljesebb — rendkívüli formátumát, s ehhez képest kevésbé fontos az, hogy egyes regényei tökéletesebb műalkotások; mint ahogy másodrendűbb szempont az is, hogy tanulmányaiban sok az elfogultság, az utópikus vagy a konkrét eredményeiben téves elgondolás”. Ami újra meg újra bámulatba kell hogy ejtsen Németh Lászlót lapozván, az elképesztő (s egyben kétségbeejtő) már-már enciklopédikus nyelvi és tárgyi tudás. Soha nem voltam képes megérteni például azt a furcsa dolgot, hogy az alig húszegynéhány esztendős író első párizsi látogatása alkalmából a Proust hétkötetes, még született francia számára is elképesztően nehezen olvasható regényfolyamát studíroz- za ahelyett, hogy Párizs látnivaló csodáival táplálkozna, s nemcsak hogy végigrágja magát Az eltűnt idő nyomában vaskos kötetein, de annak mondanivalóját olyannyira megérti (vagy méginkább megérzi), hogy tüstént hatalmas tanulmányban számol be élményéről a Tanú olvasóinak, s Proust-esszéje mindmáig a talán legjobb magyar útmutató a nagy francia olvasásához, noha olyan „profikkal” kell e téren mérkőznie, mint Babits, Szerb Antal vagy Halász Gábor. Régóta gyanítom, hogy ennek a különös nyelvészkedő szenvedélynek az aszkézis a legelfogadhatóbb magyarázata. Németh László alkatának szerzetesi mivolta. Ez nyilván meg is felel a valóságnak, de hogy nemcsak erről van szó, maga az író vallja: „A nyelvtanulás nálam öröklött szenvedély. — Olvashatjuk a Nyelvekről című esszé első fejezetében (Egy szenvedély védelme) — Ügy merülök alá a nyelvbe, mint az alkoholista az italba vagy némely nő a kézimunka kábulatába. Ha embertelenül szenvedek, egy új nyelv ideig- óráig elzsongít. Ma már, ha egy új nyelvtant veszek föl, nem szépítem a dolgot, s úgy nézek rá, mint megrögzött morfinista a fecskendőre”. Noha: „Rengeteg időt fordítottam idegen nyelvek tanulására. Ennyi fáradsággal egy Rougon—Macquart-sorozatot megírhattam volna. Tíz-tizenkét nyelven olvastam regényt s zavarba jövök egy svájci szálloda portásfülkéjében. Nyelv-antitalentum vagyok”. Mily nagyon rímel ez a Babitsról terjengő anekdotával, aki lefordította ugyan a Divina Commediát, ám egy ép mondatot nem tudott kinyö'gni Itália kék ege alatt.
