Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai III. (tanulmány) - Németh István: Hátamba esik, Egy este, A képtelen tiszta vers (versek)
Koncsol László A HARMADVIRÄGZÄS KORSZAKAI A harmadik nemzedék antológiája, a korszaknyitó Egyszemű éjszaka (1970) a csoport korai eredményeit foglalta össze. Fiatal tagjai zömmel a hatvanas évek közepén, a szintézis csúcsán sorakoztak föl, s a közös gyűjtemény három-négy éves útjuk vívmányait prezentálja. Pályájuk a szétszórt első közlésektől az Irodalmi Szemle „Vetés” rovatán át vezetett az antológiáig. Szerkesztőjük és fő pártfogójuk mind a lapnál, mind az antológiában Tőzsér Árpád volt. Jelentkezésük visszhangja kedvezőtlen és elutasító. Nemcsak néhány kihívó gesztusuk, hanem egész elvont kifejezésmódjak riasztotta kritikusaikat, akik ugyanakkor bevallottan értetlenül is álltak szövegeik előtt, ezért egyfelől nem láthatták az egyes fiatal költők gyakorlatának eltérő vonásait, másfelől azt a szoros rokonságot sem, amely attitűdjüket a két első nemzedék lírájához fűzi, sőt, mintegy annak megalapozott voltát sajátosan igazolja. Az első csoportok útja az idillből ért el egy leépült állapotig, a fiatalok világa azonban már az antológia versei szerint lebomlott. Nemzedékük az Egyszemű éjszaka után gyorsan differenciálódni kezd: első köteteikbe az antológia verseinek mindössze egy kis töredéke jut át, s akár a nullpont attitűd, akár egy új, aktívabb költői világ programjával a csoportnak azok a tagjai lépnek előbbre, akik hasznosítani tudják a közeli vagy távoli hagyományok tanulságait, akik utólag eredeti lebegő helyzetükből le tudják rakni költészetük hagyományalapjait. Előbb Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, legutóbb Tóth László kezdte megépíteni ezt a ritka, fordított folyamatot. Általa egyrészt a harmadik és második nemzedék fejlődési vonala, egyik a hagyomány, másik a modernizmus felől közeledve egymást metszi, bár igaz, hogy a metszéspontban a fiatalabbak még mindig nem egészen a saját formájukban nyilatkoznak meg: a fordított fejlődés hátráltatja a csoport kibontakozását. A nulla pontból Kulcsár Ferenc és Varga Imre után Tóth László is kimozdult — ő a legmélyebbről, legkésőbb és legkevésbé. A nemzedék versvilága az első években szűk és szegényes. A század interkontinentális és kozmikus, a maguk külső vagy belső terében odüsszeuszi költőinek, Saint-John-Persé- nek, vagy Weöres Sándornak árnyékában ez a nemzedék eleinte kietlen belső tájakat épített, riadt, vegetáló alanyokkal. Tóth László (1949) verseinek tája például ugyanolyan, mint Gál Sándoré: kősivatag. Aich Péter (1942) szövegeiből egy vázra bomlott világ és egy tétova szubjektum körvonalai bontakoznak ki. A csoport legidősebb, rendhagyó tagjának, Németh Istvánnak (1937) szövegeiben kísértettájakat látunk, vonító kutyákkal, félőrülten menekülő emberalakokkal, nyomasztó emlékekkel, mozdulatlanul heverő tárgyakkal az éjszakában. Keszeli Ferenc (1947), aki azóta már az első kötetig is eljutott, és nem sűrűn, de tovább dolgozik, az antológia verseiben mindig jelzi létezésének helyszíneit: kívül a szervezett világon, nincstelenül, otthontalanul, múlt és jövő nélkül, járdán, zebrán, olcsó sörét kortyolgatva, pacallevesét kanalazva teng-leng. Kötetének (Ostromlétra, 1972) már gazdagabb, tőgabb és mélyebb a világa, újabb verseibe beszivárognak a tenger és a levegő motívumai, a másnemű „te” pedig, ha vékony szálon is, bekapcsolja szubjektumát a közösségbe, végül a halál sejtett vagy vélt közelsége hol tragikusabbá, hol elégiikusabbá mélyíti Keszeli továbbra is csavargó attitűdjét. Idő-tudata is kitágul, a nagyapa emlékén át, a múlt felé, de ez mind csak jelzés, amelyÍVEK ÉS PÁLYÁK III.