Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

és jogászra, noha magyar volt, rábízták a nánai állami birtokot. Turczel azonban Krammer Jenő tanítványa volt, már kamaszfővel publikált, s gondolom, erős nevelői ösztönei is hajtották, mikor a magyar iskolák megnyitásával megvált az állami gazdaságtól, s jött hozzánk, ahol nagyobb szükség volt rá.

Mindjárt az első órán szertefoszlottak a viseletéhez társuló furcsa képzeteim. Ezt az órát ismerkedésre fordította, s a természetes szövetségkötés egyik ritkán megleshető pillanataként él ez az óra az emlékezetemben. Turczel több vonatkozásban is jól ismerte Dél-Szlovákia vidékeit, hagyományait, régi és újabb szellemi és politikai vezetőit, társadalmi és kulturális mozgalmait, azonkívül kiterjedt ismeretségi köre volt egykori iskoláiból, frontról, hadifogságból, s azt hiszem, nyíltságán és elevenségén túl főleg az bűvölte el az osztályt, hogy tudása és kapcsolatai folytán szinte mindenkit régi személyes Ismerőseként kezelhetett. Kicsöngetés után a társaság valami furcsa, varázslat utáni révületben élt. Éreztük, hogy ez nem hókuszpókusz, nem trükk, hanem egy jókora életdarab tapasztalatai és sok tanulás árán megszerzett, célszerű valóságismeret. (Valószínű, hogy készült is belőlünk, de ez nem zárja ki az előbbieket, ellenkezőleg!J Megkapta tőlünk a kitűnőt, s ő lett az abszolút tanári tekintély. Nem emlékszem, hogy csak egyszer is, akár egyetlen szóval is fegyelmeznie kellett volna valakit. Lényével és lebilincselő előadásmódjával, egyéb eszközök nélkül fegyelmezett. Egy évig osztály- főnökünk és egy-két évig igazgatóhelyettesünk volt, később ő vezette az óvónőképzőt, de néhányunkkal továbbra is kapcsolatban maradt. Érdekelte, mit olvasunk, friss szellemi kalandjainkba a maga élményeit is belevegyítette, szellemi cinkosunkká vált, partnereivé emelt bennünket. Cinkossága abban nyilvánult meg, hogy nem állt meg az akkori hivatal által emelt szellemi tabuk előtt. Nyugodtan kezünkbe adta Szerb Antal Irodalomtörténetét, megbeszélte velünk a Szabó Dezső problémákat, fölragyogott a szeme, mikor beszámoltam neki a folyosón egy szerencsés kassai pillanatomról, arról, hogy az antikváriumban megvettem s nagy élvezettel olvasom Babits esszéjét, Az európai irodalom történetét, meghánytuk-vetettük Dosztojevszkijt, Merezskovszkijt, Dantét és Boccacciót, s tőle kaptam kölcsön Móricz Magvetőjét, az akkor még hallgatásra ítélt Erdélyi József megrázó Fekete-Körösével. A szobájában kerestem valami ügyben, ott olvasta föl nekem a reveláló szöveget, s adta kölcsön a Magvetőt.

Ű hívta föl a figyelmünket az akkori magyar irodalmi folyóiratokra, s kezdtük vásárolni a Csillagot, az Új Hangot és az Irodalmi Újságot, hogy születése izgalmai között figyelhessük az új magyar literatúrát. A korszak magyarországi irodalma sem kínált nekem sok szellemi izgalmat, olyanformán voltam vele, mint az akkori mieinkkel. Kivételt csak néhány csúcsra jutott vagy éppen fölfelé ívelő pálya jelentett: Juhász Ferenc, Nagy László, az induló Csoóri, egy-egy üdítő Benjámin-költemény, néhány eseményszámba menő Illyés-szöveg, például Illyés demonstratív „pesszimista versei”, ha jól emlékszem, az Irodalmi Újságban... Ezek a szövegek viszont alaposan föl tudták kavarni a kedélyeinket, érzékeltük bennük a gesztust, az adott irodalmi állapottal ellentétes mozgást, s nem egy Juhász, Illyés, Nagy László, Csoóri szöveget tanultunk meg azon melegében a Csillagból. (Zs.J Nagy Lajos annyiszor mondta valami kárhozatos szenvedéllyel Juhász Ferenc Huszonhat évesen című versét, mely szerint „Virágaim még harmatosak. Kórság nem rothaszt, nem öl. / Mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajték-szőrű csikók. / Konok vagyok. S naprendszereket szikráztat föl / szívemben a csők”, hogy ha csillagos eget látok, mint tegnap is, a február végi késő estében, buszra várva, rendszerint eszembe jutnak ezek a sorok, s látom és hallom Lajos akkori hangját és arcát. A Csillag valamelyik 1953-as vagy 1954 eleji számában jelent meg Jobbágy Károly Meditáció egy föiboncolt hulla felett című verse, amit nyomban elolvasása után az év irodalmi szövegének neveztem el, s azt hiszem, nem Is fogtam mellé.

Komárom a fönt előszámlált okokból, a város és az iskola különleges súlya miatt, no meg azért is, mert ez volt a Pozsonyhoz legközelebb eső magyar központ, melynek akkor már színháza is volt, sűrűn lejártak a főváros magyar újságírói és írói-költői, (író ős újságíró minálunk különben is majdnem egyet jelent. Hát még akkor...!) Ott láttam és hallottam először Egri Viktort, ha jól emlékszem, a MATESZ avatásakor, de mindenképpen a hajdani színházépület dobogóján, ahol födolvasása közben, az előadó és a közönség nagy riadalmára, egy időre kialudt a villany. (Az akkori légkörre jellemző, hogy sokan szabotázst emlegettek.) Valamivel később az egész fiatal szlovákiai