Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

Komáromba, részben a pozsonyi tanítóképzőbe, melynek akkor pedagógiai gimnázium volt az elnevézése. Komáromban közölték velünk, hogy különbözetiről szó sem lehet, hanem el kell végeznem a negyedik polgárit. Teljesen kiépített magyar nyelvű polgári iskola akkor még csak Dunaszerdahelyen volt, utaztunk hát Szerdahelyre, ahol mindjárt le is horgonyoztam. Albérletbe kerültem Andáékhoz, olyan családhoz, amely a háborúban apa nélkül maradt. Irma néni, az özvegy, két hozzám hasonló korú fiát nevelte. (Tibor, az idősebbik, már gimnazista volt, majd orvosit végzett. Jó és szenvedélyes harmonikajátékos volt, a szlovák gimnázium zenekarában muzsikált. A szerdahelyi gimnáziumnak csak a következő évben, az én volt osztálytársaim számára nyílt magyar tagozata, együtt nőtt velük, s ők lettek az első érettségizői.)

Patak után Dunaszerdahely a legellentétesebb értékekkel ajándékozott meg. Ottani tanáraink előtt mélyen fejet hajtok, mert a legsanyarúbb oktatási feltételeket is vállalták, s új életet teremtettek a romokon. Osztálytár’saim kettőnk vagy hármónk kivételével öt évig szlovák iskolába jártak, s ezalatt nemcsak a magyar helyesírás alapjait felejtették el, hanem beszédkészségük is fejletlen volt, népnyelvi szinten maradt. Tankönyveink még nem voltak, tanáraink az egész megtanulandó anyagot tollbamond- ták. Életemben összesen nem körmöltem annyit, mint akkor egyetlen év alatt: földrajzot, történelmet, magyart, biológiát, mindent írnunk kellett. Volt, hogy naponta többször is görcs állt az ujjaimba, s ott romlott el jóvátehetetlenül az írásom, annyira, hogy ma is szégyellem és dugdosom mások elől. Ideges, sánta, szaggatott és koravén.

A pataki évek után Szerdahelyen alig akadt tanulnivalóm. Csak a nyelvekkel és a számtannal álltam kemény harcban. A szlovák még csak ment valahogyan, de az oroszt az azbukával kellett kezdenem, korántsem úgy, mint osztálytársaimnak, akik évek óta gyúrták Csehov nyelvét. A két iskolarendszer különbségei miatt számtanból is volt mit csinálnom. Szerdahelyen már az előző év folyamán is benne gázoltak az algebrában, egyenleteket oldottak meg, mikor Patakon még csak a törteknél tartottunk. Nem is sikerült áthidalnom a különbséget, a szervezetlen átkapcsolás több ottani jó emberem együttes igyekezete ellenére sem ment (ma már tudom, hogy lélektani okokból nem), s csak az érettségi esztendejében, Czókoly Béla tanár úr magyarázatai és spártaian egyszerű pedagógiája nyomán kezdtem kinyilatkoztatásszerűen érteni, ezáltal szeretni is a matematikát.

Szerdahelyi tanáraink egyrésze idősebb, s hadd tegyem sietve hozzá, hogy csupa kitűnő pedagógus volt, olyan ember, akit a magyar értelmiségieket kisöprő történelmi vihar valami módon mégis itt felejtett. Másik hányadukat (s ez az arány, föl egészen az egyetemig, további tanulmányaimra is jellemző) Magyarországon frissen végzett vagy még nem is végzett, csak hozzám hasonlóan visszatért s nagy sebbel-lobbal amolyan félkész állapotban szolgálatba állított — vagy átállított — fiatal erőkből verbuválták, a jelenleg Ipolyságon működő Köteles János igazgatása alá. Igazgatónk kitűnő ember volt, én személy szerint külön is hálával tartozom neki és feleségének. Szerdahelyen is folytatni próbáltam a zongoratanulást, híres fizikusunk édesapja, Tölgyessy tanító úr foglalkozott velem, de nem volt hol gyakorolnom. Igazgatónk megtudta ezt, és saját zongoráját kínálta föl a temető melletti iskola tantermeiből átalakított szűk igazgatói lakásban, ahol egész családjával együtt szorongott. Érthető, ha aggasztott a tudat, hogy zavarok, különben is könnyen piruló gyerek voltam, s nem sokáig éltem a fölkínált lehetőséggel. Szép csöndben lemondtam a gyakorlásról. Csak az orgona vonzott továbbra is: az evangélikus templomban tartott református istentiszteleteken ültem oda, ha csak egy mód volt rá, a hangszerhez, s kísértem egy-egy éneket.

Gyorsan megindult viszont az iskola kulturális élete, tánc- és énekkar alakult, egyszemélyes „harmonikazenekar”-ral, aki én voltam. Nemcsak Dunaszerdahelyen, hanem az egész országban, sőt, világszerte a harmonika volt akkor a fölkapott hangszer. Én ugyan sohasem szerettem agresszív, fémes és kissé nazális hangszíne miatt (nagyanyám ungvári szomszédja volt szenvedélyes harmonikás, általa ismertem meg a hangszert, még a háború alatt), de az adott viszonyok között — s a hangszerek divatját is jórészt a valóság változó viszonyai szabályozzák — nem volt más választásom, ha muzsikálni és főleg szolgálni akartam. Az előbbit egyre kevésbé, az utóbbit viszont egyre inkább a kötelességemnek éreztem: a szolgálat ösztöne, úgy látszik, már nemcsak a család szellemében, hanem a véremben is benne volt. Nyaggattam hát a harmonikát próbákon, fellépéseken, sőt, albérleti szobámban is, s mennyire jellemző, hogy egyetlen szerda