Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

Koncsol László

ELEMIMTŐL AZ ÉRETTSÉGIIG II.

DUNASZERDAHELY (1950—1951)

Fönt szóba került, hogy 1948 februárja után a csehszlovákiai magyar nemzetiségi életben már az enyhülés jelei mutatkoztak. Velünk is nagyvonalúan bánt a járásbíró, leállították a lakosságcserét, s mi, odaát tanuló diákok, közös útlevelet és úgynevezett fehér igazolványt kaptunk (ezt máig is dédelgetem), s így végre államközi szinten is törvényesítették ott tartózkodásunkat. Más kérdés, hogy én a közös útlevél áldásait egyszer sem élveztem, mert valami hivatali tévedés folytán mindig a tőlünk nagyon távoli Somoskőújfalunál — Füleknél — kellett volna átlépnem a gyepűt, s ha éltem volna a lehetőséggel, a negyven kilométeres távolság, mely Patak és a falum között van, a tízszeresére, mintegy ötszáz kilométerre duzzadt volna, márpedig sem magyar forintom, sem csehszlovák koronám nem volt ilyen nagy utazásokra. Egyszerűbb volt ugyanúgy nekifutnom a határnak, mint azelőtt, s pénz híján akár gyalog is, mint 1949- ben, vagy egy alkalmi teherautóval tennem meg az utat a határig, illetve hazafelé.

1950 nyarán már kezdett elegem lenni az ide-oda való szökdösésből — hogy egy szép késő középkori kifejezést némileg módosult jelentéssel, de vitathatatlan joggal akkori helyzetemre alkalmazzak: a bújdosásból — hiszen már egy gyomoridegességet is összeszedtem, s mindenáron útlevéllel akartam hazajönni, de makacsul egyre csak késett az értesítés, hogy szabad az út a határon át. Egy hónap, az egész július így telt el, várakozásban; én ezalatt az akkor már Bodroghalászon, Patatk mellett élő nővéremnél laktam, egyébként ki-ki az internátusában maradt, s ide-oda lézengtünk. Patak nyári életét kóstolgattuk, akik ott ragadtunk, szlovákiai magyar diákok, s mivel enyhén szólva fogytán volt a pénzünk, nagykövesdi padtársammal, Szerdi Simonnal együtt még egy Miskolc környéki nagy építkezésre is jelentkeztem, de ott éppen nem volt szükség fiatalkorú idénymunkásokra, ezért lógó orral, potyautasként visszatértünk Patakra. Végre egy sor egyéb kellemes és kevésbé kellemes kaland, többek között egy dugába dőlt legális átkelési kísérlet után, amelyre Hidasnémetinél került volna sor, vettem egy mély lélegzetet, s hazaszöiktem. Itthon azzal fogadtak, hogy nem kell visszamennem Patakra, mert szeptembertől itthon is megnyílnak a magyar iskolák.

Patakon befejeztem a hetedik általánost, melynek itt akkor a polgári harmadik osztálya felelt meg. Volt ugyan szó arról, hogy a kétszer elvégzett ötödikre való tekintettel különbözeti vizsgát teszek, s bejutok a gimnáziumba, mégpedig Komáromban, mert úgy hírlett, hogy teljesen kiépült magyar gimnázium egyelőre csak ott iiyílik. Indultunk hát Komáromba, ami tőlünk a Kassa—Poprád—Zsolna vonalon, pozsonyi kerülővel, hatszázötven kilométer. Ennyit utazott azokban az években számos „keleti” (Kassa környéki) és „távolkeleti” (Nagykapos—Királyhelmec vidéki) diák, részben