Irodalmi Szemle, 1981
1981/3 - FIGYELŐ - Varga József: Regény az emberi fölöslegesség érzéséről
Eizenstein később forgatott filmjét, A jégmezők lovagját Franklin Delano Roosevelt személyes kívánságára a Fehér Házban is lepergettek, amire az amerikai kultúra történetében nem akadt hasonló példa. A negyvenben megjelent amerikai filmindex Chaplin, Griffith és Mary Pick- ford után Eizenstteint teszi a negyedik helyre, ami — ismerve az amerikaiak akkori szovjetellenességét — az elismerés legnagyobb fokát jelentette. Eizenstein vonzó érdekességgel ecseteli gyermekkorát, ám memoárja akkor válik értékessé és dokumentumszerűen naggyá, amikor filmexpedíciói során bebarangolja a nyugati féltekét, és korunk számtalan hírességével, bebarangolja a nyugati féltekét, és korunk számtalan hírességével, tudósokkal, írókkal, színészekkel és rendezőkkel baráti kapcsolatba kerül. Eleven, színes stílusával remek portrékat fest róluk. Barátainak és ismerőseinek száma kifogyhatatlan; róluk mondott egyéni véleményei apró műremekek. Nehezen, csak hónapokig tartó várakozás után léphet át Mexikóból az „ígéret földjére”, az USA-ba. A várakozás idejét akkoriban még nem kurtította meg a csak keletkező roosevelti demokrácia, ám sem ez a várakozás, sem a későbbi nem volt meddő: állandó társával, Tisszével, az ugyancsak híres fotóssal dokumentumfilmeket forgat Maxikéban. Ezeket a tekercseket azonban sajnos nem vihette magával, csak esztendőkkel később, a világháború után kerültek darabokra tördelve a Szovjetunióba. Ezek a töredékek arra vallanak, hogy mexikói filmje, ha befejezi, életének legnagyobb művészi alkotása lett volna. Alkotóereje teljében, ötven esztendős korában, 1948 februárjában hunyt el, és Mexikóban forgatott filmje bemutatóján már nem vehetett részt. A hűség, a törhetetlen igazság hirdetője volt. A Patyomkin mellett talán legsikerültebb alkotását, a Rettegett Ivánt nem csupán az ő művészete, hanem korának legnagyobb színészegyénisége, Cserkasszov alakítása teszi felejthetetlenné. A filmnek nincs egyetlen kockája, amelyet nem éreznek igaznak, hitelesnek, s ezért ma is igaznak, elevennek hatnak. + A Patyomkint sok-sok millió néző látta, és az a jelenet, amikor a vörös zászló felkúszik a cirkáló árbocára, ma is úgy hat, mintha csak mostanában filmezték volna. De a fegyveresek lerohanása a tengerhez vezető lépcsőn hasonlóan lenyűgözően hatásos. Sikerültebb és izgalmasabb tömegjeleneteket azóta is csak nagy ritkán produkáltak. Talán nem érdektelen, ha itt megemlítem, hogy 1905-ben, a Patyomkin matrózainak lázadása után békés természetű Kiss József Knyáz Potemkin címmel balladát írt, melynek forradalmi hangja érdemessé tenné, hogy egy mai esztétikai erkölcsi ver- sesgyűjteményben helyet kapjon. Eizenstein önéletrajzi írását igen szerencsésen közel két ívnyi jegyzet egészíti ki. Simándi Júlia, a kötet kitűnő fordítója a szerzője ezeknek a jegyzeteknek, amelyek hathatósan tájékoztatják az olvasót. Okosan és értő tudással mutatnak rá Eizen- steinnek a kultúra minden ágát átfogó hatalmas műveltségére. Eizenstein valóban univerzális filmalkotó volt, és igaza van Simándi Júliának, amikor őt századunk első felének egyik legnagyobb művészének mondja. (Európa Könyvkiadó 1979). Egri Viktor Regény az emberi fölöslegesség érzéséről (Gondolatok Juan Carlos Onetti A hajógyár című regénye kapcsán] Egy interjú kapcsán megkérdezték Onet- titől, hogy regényéből, amely sokban a fölöslegesség, kiúttalanság gondolatát hordozza magában, vajon Uruguay széthullása cseng-e ki. A regényíró határozottan tagadta, hogy jósolt volna, és egyáltalán játszadozott volna a futurológia gondolatával. Érzése szerint valami bűzlik Uruguayban éppúgy, mint Dániában, vagy akár másutt a világban, de majd jönnek a balzsamozók — ahogy meghökkentően mondja —, s egy időre lefojtják a bűzt. A hajógyár valóban a kilátástalanság regénye. A hetvenedik életévében járó író annyira magabiztosan él művében az „elidegenedés” eszközével, hogy mindenkép-
