Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

terveim is megszülettek; emlékszem, hogy Az ember tragédiáját olvasván akkor már Patak tőszomszédságában, Bodroghalászon élő és tanító nővéremnél, szerettem volna megkomponálni a „szférák zenéjét”. (Hogy milyen csillagászati elképzelésekből ered ez a fogalom, azt még nem tudtam, de erősen megragadta a képzeletemet). Ebből persze semmi sem lett, de félig-meddig elkészült vagy legalább is elindult belőlem és papírra került egy nyilván fura muzsika, első opusom, amelynek ihletői a hegyek, mégpedig a nyugtalan, szaggatott sziluettű Patak környéki hegyek voltak. Más hegyet közelről addig még nem láttam.

Most, hogy mindez így kibukik belőlem, magam is elámulok, mennyi impulzust tudott adni Sárospatak az embernek. Hogy mégsem lett belőlem muzsikus, noha fogékony voltam, amit az is bizonyít, hogy fogadásból egy párnapos felkészülés árán megnyertem egy népes mezőnnyel induló egyházi énekversenyt, annak több oka is van. Nyilvánvaló például, hogy a belső ösztönzés sem volt akkora bennem, hogy minden későbbi akadályon át bírt volna hajtani, s elég impulzív és elég motorikus sem vagyok, mondjuk, egy előadói pálya befutására, a zeneszerzés pedig nagyon is összetett hivatás, s utólag lehetetlen megítélni, milyen esélyekkel vághattam volna neki. Egyébként is, ebben a kérdésben teljesen fatalista vagyok, s vallom, hogy azért nem lettem muzsikus, mert nem vagyok igazi tehetség. Ennek ellenére a zene mind örömforrás és pihentető, mind esztétikai és művészettörténeti tanulságok és viszonyítások kincsesbányája gyanánt hű szövetségesem maradt. Igaz, hogy még zenetudóssá sem váltam, érdeklődésem fő iránya időközben áttevődött a szépirodalomra, de gyermekkori szerelmem némi szunnyadás után ismét erősen megperzselt, sőt, el is jegyzett, s így élünk immár örök, szép jegyességben, lopott és sietős órákat szentelve egymásnak a napi hajszában, szorcngattatá- saink között.

Ismétlem, hogy emberek, nem pedig félistenek foglalkoztak velünk Sárospatakon, de egy jól átgondolt oktató-nevelő rendszerben mindenki komolyan vette és pontosan elvégezte- a föladatait, s aki megfeledkezett magáról, akár tanítvány, akár pedagógus, a közösség rövid úton kivetette magából. Igaz, hogy ilyen lépésre az iskola csak elvétve kényszerült. Mint jeleztem, ott ért a magyar iskolareform, melynek következtében az évet elsős gimnazistaként kezdtem s az általános iskola ötödik osztályos tanulójaként fejeztem be, de a magyar reform s a minden változáson átmenekített pataki szellemiség és rend dicséretére legyen mondva, hogy egyszerű és logikus, azonkívül, úgy látszik, organikus is volt, éppen ezért meg sem éreztük a változást. (Kétszer voltam hát ötödikes, egyszer otthon a szlovák iskolában, egyszer pedig Patakon).

Bezzeg a későbbi, hazai reformok, amelyekből hol diákként, hol tanárként és tanítóként, hol pedig szülő és egy szenvedélyes pedagógus férje gyanánt egyik megrázkódtatásból a másikba esem...! Távol áll tőlem, hogy a változások szükséges voltát tagadjam, valahol minden reformot az élet kényszerít ki, de irigylem azokat a diákokat, akik a nagyszüleiket is fölnevelt iskolarendszerben szerzik meg az élethez szükséges ismereteket, mert náluk nem a rendszert, nem az edényt törik össze lépten-nyomon, hanem a tartalmát frissítgetik és alakítgatják a kor követelményei szerint.

Mi 1951-ben csaptuk először falhoz a klasszikus edényt, s ragasztottuk össze más elvek alapján, majd azt is meg a következőt is falhoz vágtuk, s most, harminc év után zárult be a kör: lényegében olyan lett újra az az edény, legalább is az általános képzésé, amilyen a harminc éve elindított reformsoroziat előtt volt, csak egy valami változott meg közben, véleményem szerint az egész oktatásügy ártalmára, s itt a volt diák és pedagógus, illetve a gyakorló szülő és férj egyszerre beszél belőlem: az igények, a módszerek, a követelmények s az értékelés rendszere. Föladtuk a minimális időben nyújtandó maximális teljesítmény elvét, s helyette maximális óraszámban, többnyire messze túl a gyermeki teljesítőképesség határán, a minimumot nyújtjuk gyermekeinknek. Sóik a számszerűen is kimatatható formalizmus, mégpedig az egyre kisebbre zsugorodó szabad idő, a magánfoglalkozások, az önképzés s a tanulási, sőt tanítási kedv rovására. Sok az üresjárat, a látszatmunka, sok az eltékozolt idő, s azt hiszem igénytelenebbé váltak a nevelők. Persze, részben ők is csak az edény által megszabott körülmények áldozatai, de azt hiszem, hogy egy szellemibb pedagógustípus kialakítására nagyon is megért már az idő.

Az igényes pataki munkával s annak eredményeivel kapcsolatban hadd hozzak föl még egy személyes példát. Említettem, hogy sovány, fejletlen izomzatú kölyök voltam,