Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

erősen meggyöngült látásával mindjárt az első pillanatban fölismert és nevemen nevezett. Az internátus öreg gondnoka, János bácsi, már találkozásunk első percében szórta velem kapcsolatos emlékeit, nem kevesebb, mint huszonnégy év után: „maga volt az a szlovákiai kisdiák, akit hiába vártunk vissza. A nagy faládáját még hetekig őriztük lent a raktárban”, mondta. Űjabb néhány év múlva, az iskola 450. születésnapjára tervezett világtalálkozó főpróbáján egyik hajdani osztálytársam, Szabó Csaba kiáltotta fö'lragyogó arccal a nevemet, fölfelé igyekezvén a vár Perényi-lépcsőjén, ahol ácso- rogtam, s egy-két évvel korábban történt, hogy egyik volt lakótársam, Arday László szólt utánam a Balatonon, fürdőruhásan, minit én is, útban mindketten egy lángossütő standja felé. Ez még érthető is, ha megfontoljuk, hogy Patakon közös télikabátban jártunk. A háború után én voltam a szerencsésebb: úgy jutottam ilyen ruhadarabhoz, hogy UNRA segélycsomagot kaptunk, s abban volt az a csapott vállú, sötétbarna amerikai felöltő, amely nekem sohasem tetszett, ám neki annál inkább, s vígan osztoztunk rajta. Végül még egy példa, ezúttal az intézményes emlékezet példatárából. Hajdani osztályom ebben az évben, 1980-ban tartotta meg huszonötödik érettségi találkozóját, s nemcsak a velük végzetteket hívták meg rá, hanem azokat is, akik csak hosszabb-rövidebb ideig voltak az osztály diákjai. Patak, mint mondtam, nem felejt, küldetését komolyan veszi, szemét végig a tanítványain tartja, s minden arc és minden sors fontos neki. Kaptam én is meghívót a találkozóra, meg is ígértem, hogy elmegyek, de ahogyan tavaly a komáromin sem lehettem ott, úgy most is lakásomhoz cövekelt egy műtét. így hát jóllehet két osztály és két iskola tekint a magáénak, van egy átok, mely mindkettő tevékeny szere- tetétől visszatart.

De maradjunk egyelőre a megérkezésnél. Apám mindjárt az elszállásolás után vitt, hogy bemutassa Patakot, először is az úgynevezett Főiskolát, mely a gimnáziumnak, a teológiának, a hajdani jogakadémiának, a kis- és nagykönyvtárnak, a tanács- és imateremnek, az egyik tornateremnek s az udvarban az immár 450 éves intézmény egyik őseredeti, ma múzeumul szolgáló épületrészének is helyet adott. Az udvarban törékeny és reszketeg, de szép tartású és eszményien szép ezüst fejű bácsika közeledett, s én sem azt a fejet, sem magát a jelenetet nem tudom elfelejteni. Novák Sándor volt az illető, a gimnázium akkor már nyugdíjas, reszkető fejű, ősz tanára, akit azonban a sors kegye folytán, hála a háború utáni idők pedagőgushiányának, még magam is tanárom gyanánt tisztelhettem. A két férfi, apám és ő visszatorpant, s zokogva egymás nyakába borult: hátunk mögött a háború, a nyomasztó nemzetiségi helyzet, anyám halála, a létbizonytalanság .. .

Novák Sándor, ha jól tudom, apám végzős korában került oda fiatal tanárként, s egy ideig együtt is szolgáltak az első világháború valamelyik frontján — innen származott a barátságuk. A fiatal tanár a polgári baloldallal és Ady költészetével rokonszenvezett, s a kor kihívásaira, konkrétan az 1912-es budapesti forradalmi eseményekre emlékezetes módon válaszolt: a Habsburg ellenes korhangulat, a helyi kuruc hagyományok és Ady kurucversei hatására ekkor írta meg Nagymajtényi síkon kezdetű, gyorsan közismertté vált dalát. Nekünk, ötödikeseknek természetrajzot tanított nagy-nagy jósággal és bölcsességgel, s az egyik órán tőle kaptam az első, teljesen az én személyemnek szóló alkalmi leckét egy, a szülői házétól eltérő, oldottabb, leginkább panteisztikusnak nevezhető világszemléletből. Később, amikor már nem tanított, gyakran megláttam őt, legtöbbször egy-egy nagyszünet perceiben, amint szép ezüst fejével, mindig egyenes tartásával, kezében tejeskannát vive átlósan átvonult az iskola épülete előtt az utcán. Ilyenkor általában odaszaladtam hozzá, s váltottunk pár szót erről-arról, tanulásról is, de főleg hazai dolgainkról, apámról. Később, már az ötvenes évek folyamán, a Kossuth- rádióban véletlenül meghallottam a hangját, de mire átlátogathattam Patakra, már csak a sírjával találkoztam. Ha Patakon járok, azóta is mindig elzarándoklok a sírjához. (Nemcsak az övéhez, persze).

Él — élt? — Patakon egy szép mítosz: valahányszor egy-egy pataki tanár jobb létre szenderül, pusztító orkán támad, s kicsavarja az iskolákért egy vén fáját. Nem tudom, kerekedett-e akkor ilyen orkán, de én csak ilyen természeti asszisztenciák és jelek között tudom elképzelni a valószínűleg panteista öreg Novák Sándor lelkének távozását a háborúk és egyéb földi nyomorúságok poklát megjárt reszketeg testből.

Persze, a pataki tanárok is csak emberek voltak, s akadtak az én nevelőim között is gyöngébb kisugárzású vagy fáradtabb emberek, sőt olyanok is, akiket kevésbé szerettem