Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

Iskoláztatásom ügyéhez tehát mindig a rendkívüllség élményei kapcsolódtak: rossz nevelő, háború, menekülés, majd visszaszivárgás, idegen nyelvű oktatás, közben anyám fátumszerű életáldozata végső soron szintén a mi anyanyelvű iskoláztatásunkért, majd

1947 augusztusa után az illegális határátlépések hosszú sorozata Patakra és vissza, és így tovább. Ily módon a szülői háztól való távolság mellé a veszély és a törvényen kívüliség, illetve az ideiglenesség élménye is társult, hiszen sohasem tudtam, hogy innen vagy onnan való távozásommal egyfelől (a lakosságcsere miatt) a falumba, másfelől (ha tudniillik a határon el találnak fogni, vagy ha valaki otthon följelent, s én hatósági felügyelet al^ kerülök), az iskolába visszatérhetek-e még. Végül is a lakosságcserét, mielőtt a mi vidékünkre is sor kerülhetett volna, leállították, ez a veszély tehát idővel megszűnt; elfogni elfogtak ugyan, s be is kísértek egyszer, de a magyar oldalon, s nem csináltak nagyobb ügyet a dologból; végül 1949 nyarán valóban följelentett bennünket valaki, be is szállítottak a nővéremmel együtt a nagymihályi (Michalovce) járásbíróság fogdájába, de némi bírói ravaszság árán a késő délután megrendezett tárgyaláson amnesztiát kaptunk, s még aznap estefelé haza is eresztettek. Akkor ugyanis már új légkörben, tehát nagyvonalúan kezelték az ilyen ügyeket, bár mi a fogda falán még elég riasztó üzeneteket találtunk éppen magunkfajta magyar diákok ceruzájából, á la „Itt ültem tiltott határátlépésért két hónapot...”, nővérem nem kis rémületére. (Ő huszonegy éves volt, én még csak tizenhárom, így hát érthető volt a kétségbeesése, illetve az én kíváncsisággal vegyes izgalmam és némi pátoszom.) Nővérem ezek után nem Is mert többé hazaszökni, legális határátlépésről pedig az ötvenes évek második feléig még szó sem lehetett. Annak ellenére tehát, hogy Sárospatakon helyezkedett el, főleg azért, hogy hozzánk is közel éljen, majdnem egy évig; összesen, ha jól számolom, hu- szonkétszer vágtam neki a határnak Borsi és Sátoraljaújhely körzetében: kétszer apámmal, kétszer nagyanyámmal (Itt már én voltam a vezető), a többi esetben pedig egyedül vagy a sorstársakhoz csapódva, alkalom szerint. (Nagyanyámmal egy ízben itteni csempészek kalauzoltak át bennünket, nagyobb összegért, s a saját dolgaink mellé az ő holmijukból is nyomtak a kezünkbe egy-egy csomagot). Azért számolok be részletesebben ezekről a dolgokról, mert iskola volt ez is, mert ezek a dolgok is oktatták és nevelték az embert, mi több, könnyű belátnunk, hogy nevelni ezek neveltek bennünket igazán.

Keserves, veszélyes kalandokkal tarkított utazások voltak ezek mindenképpen, hiszen akkor is, mint mindig, fegyveresek őrizték a határt, de egyik-másik utunknak feledhetetlenül szép hangulata is volt. Hadd idézzem föl egy ilyen utazásunk emlékét!

1949 karácsonyára négyen szöktünk haza egy csoportban: a képzős Szombathy László, aki később valahol Kassa környékén tanított, a gimnazista Béres István, ma nyugalmazott párkányi tanár és osztálytársa, Szombathy Sándor, a mindkettőjük szülőfalujából, Nagyráskáról odaátra sodródott tanító házaspár legidősebb gyermeke, aki rokonláto- gatóba jött át hozzánk, az óhazába, s végül én, a legkisebb. Hazai pénzünk vonatra nem volt, gyalogoltunk hát harminc kilométert, jórészt toronyiránt, s tehettük is bátran és akadálytalanul, mert a korán beállt nagy, száraz hidegben a Bodrogköz minden folyó és álló vize mélyen befagyott. Életem egyik legszebb utazása volt ez, mert hármasban, immár a Borsi környéki Szombathy László nélkül, aki a szökés éjszakájának maradék részére szállást adott nekünk, hogy hajnalban fölrázzon és útnak indítson, az egész utat végigénekeltük. (Mind a hárman tagjai voltunk az iskola énekkarának). Útközben, hogy melegedjünk, tájékozódjunk és boldog ünnepeket kívánjunk, kellő óvatossággal, nehogy igazoltassanak, több ismerős és rokon családhoz is betértünk pár percre. Másnap reggel, amikor Nagyráskáról egy kölcsön kerékpáron a magam maradék hat kilométerét nyögtem a falumig, szakadt rám s a kerekeim alá az első hó, s zuhogott féltenyérnyi puha pelyhekben hazáig, mintha azért küldte volna az ég, hogy minden illetéktelen szempár elől eltakarjon. Előzőleg, az év nyarán játszódott le ugyanis fönt vázolt kalandunk a hatósággal.

Sárospatak testestől-lelkestől iskolaváros volt, noha városi rangra csak pár esztendeje, a hatvanas évek végén emelték. Felekezeti és állami elemi (általános) iskoláin és polgáriján kívül volt még gazdasági és szőlészeti főiskolája, református tanítóképzője, gimnáziuma, teológiája, sőt korábban jogakadémiája is, s mindehhez számos járulékos intézmény is tartozott: iskolakert, több internátus, több tornaterem és sportpálya, parkok, iskolakórház, konviktus, azaz iskolai ebédlőcsarnok, iskolai múzeumok, diákkönyvtárak, tudományos könyv- és levéltár, jól fölszerelt iskolai nyomda, kitűnő orgonával