Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Nagy Jenő: Felsőgaram völgyében Bartók nyomában

Nagy Jenő Nem tudom, nem tudom, hogy az idősebb generációkhoz tartozók vall]äk-e a dantei megállapítást: nagyobb bánat nincs, mint a boldog időre visszaemlékezni a nyomorúság­ban. Én mindenesetre úgy érzem, hogy a nagy olasz költő véleményével a mai öregek nagy többsége bizony aligha azonosítja magát. A magam részéről mostanában, hogy közelebb kerültem a hetvenhez s messze elhagytam már a hatvanadik életévemet szinte lázas szorgalommal kutatom emlékeim közt életemnek napos korszakait. Ilyen volt kétségtelenül az az időszak is, amikor Bartók Béla és Kodály Zoltán szlovákiai kap­csolatait kutatgathattam, s ennek során heteket töltöttem el Gömörben, a Nyitra-vidéken és a Felsőgaram apró falvaiban. Akkor annyi-annyi szép, felejthetetlen, lelket-szívet derítő élménnyel gazdagodva tértem vissza otthonomba, hogy ezeknek emléke még ma is megforrósítja, örömteljesebbé teszi az öregség, a visszaemlékezések napjait. Haza­érkeztem után életemnek az ilyen nagyobb, jelentősebb stációit, eseménysorozatait, a hosszabb utak eseményeit rendszerint naplómban összegeztem. így történt ez 1969 nyárvégi, felsőgarami utam után is. Naplómba foglaltam a Bartók Bélával kapcsolatos emlékeimet, s most, a centenárium során ez a magánhasználatra készült naplórészlet talán szélesebb érdeklődésre is számot tarthat. A Felsőgaram völgye Szlovákia egyik legpoétikusabb tája. Tudom, lesznek, akik most felhördülnek, mert ők a zegzugos Dunajec vidékét mondanák annak, sőt bizonyosan lesznek olyanok is, akiknek legszebb élményei a füzesekkel szegélyezett körtvélyesi Duna-ághoz fűződik. Szépek, csodálatosak ezek a hazai tájak. Mindegyiknek megvan a bája, színe, íze, zamata. A maga nemében mindegyik elbűvöli a turistát és felejthetet­lenné teszi számára a szépségében, pompájában .kibontakozó tájat. Ám én most mégis arról a vidékről szeretnék szólni, melynek meghitt falvait, színpompás völgyeit, fenyő­illatot árasztó erdeit az elmúlt hetekben „per pedes apostolorum”, az apostolok lován, tehát gyalogszerrel jártam be. Ott hallottam a szénát teregető lányok dalát, ott csen­dültek fel bennem Hviezdoslav Marinájának sorai, s amikor a podkonyicei bacsó hívá­sára horhosokon át, meredek emelkedőkön kaptattam a „szalas” felé, a koraőszi nap­sugárzásban az aranyló sárgának tucatnyi színárnyalatát számláltam meg. Már jó mélyen volt alattam a furcsa nevű kis falucska, melyben a tegnap még szemlátomást keveredik a mával, hisz a piros tetős új házak között még gyakori a nyers fából ácsolt, kisablakos régi paraszti ház, amikor a fenyőktől övezett hegyi legelő sarkában meg­pillantottam a kalyibát. Igaz, először engem vettek észre a bacsó kutyái, s dühödt csaholással adták Palo bátyó tudtára, idegen van érkezőben, csak aztán pillantottam meg én a tanyát. Koštur Pavel a vidék híres embere, kiváló szakembere a birkatenyésztésnek, de ugyanakkor fafaragó művész is, meg tucatnyi régi, patinás szlovák dal tudója. Hét­határban jól ismert dudás, akit muzsikusként szívesen látnak lakodalmakon, kereszte­lőkön, családi ünnepségeken. Jövetelem célja, hogy megcsodáljam Paľo bátyó maga­faragta dzsindzsicás korsóit, no meg hogy megdaloltassam az öreg bacsót. Koštur elém- rakja a fenyőfából meg háncsból készült, szemet gyönyörködtető munkáit, büszkélkedve mutogatja, s hogy megelőzze a kérdést, már felel is: Mottó: „Nessun maggior dolor, che ricordarsi del tempo felice nella miseria” (Dante) FELSŐGARAM VÖLGYÉBEN BARTÓK NYOMÁBAN

Next

/
Oldalképek
Tartalom