Irodalmi Szemle, 1981
1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Nagy Jenő: Felsőgaram völgyében Bartók nyomában
Nagy Jenő Nem tudom, nem tudom, hogy az idősebb generációkhoz tartozók vall]äk-e a dantei megállapítást: nagyobb bánat nincs, mint a boldog időre visszaemlékezni a nyomorúságban. Én mindenesetre úgy érzem, hogy a nagy olasz költő véleményével a mai öregek nagy többsége bizony aligha azonosítja magát. A magam részéről mostanában, hogy közelebb kerültem a hetvenhez s messze elhagytam már a hatvanadik életévemet szinte lázas szorgalommal kutatom emlékeim közt életemnek napos korszakait. Ilyen volt kétségtelenül az az időszak is, amikor Bartók Béla és Kodály Zoltán szlovákiai kapcsolatait kutatgathattam, s ennek során heteket töltöttem el Gömörben, a Nyitra-vidéken és a Felsőgaram apró falvaiban. Akkor annyi-annyi szép, felejthetetlen, lelket-szívet derítő élménnyel gazdagodva tértem vissza otthonomba, hogy ezeknek emléke még ma is megforrósítja, örömteljesebbé teszi az öregség, a visszaemlékezések napjait. Hazaérkeztem után életemnek az ilyen nagyobb, jelentősebb stációit, eseménysorozatait, a hosszabb utak eseményeit rendszerint naplómban összegeztem. így történt ez 1969 nyárvégi, felsőgarami utam után is. Naplómba foglaltam a Bartók Bélával kapcsolatos emlékeimet, s most, a centenárium során ez a magánhasználatra készült naplórészlet talán szélesebb érdeklődésre is számot tarthat. A Felsőgaram völgye Szlovákia egyik legpoétikusabb tája. Tudom, lesznek, akik most felhördülnek, mert ők a zegzugos Dunajec vidékét mondanák annak, sőt bizonyosan lesznek olyanok is, akiknek legszebb élményei a füzesekkel szegélyezett körtvélyesi Duna-ághoz fűződik. Szépek, csodálatosak ezek a hazai tájak. Mindegyiknek megvan a bája, színe, íze, zamata. A maga nemében mindegyik elbűvöli a turistát és felejthetetlenné teszi számára a szépségében, pompájában .kibontakozó tájat. Ám én most mégis arról a vidékről szeretnék szólni, melynek meghitt falvait, színpompás völgyeit, fenyőillatot árasztó erdeit az elmúlt hetekben „per pedes apostolorum”, az apostolok lován, tehát gyalogszerrel jártam be. Ott hallottam a szénát teregető lányok dalát, ott csendültek fel bennem Hviezdoslav Marinájának sorai, s amikor a podkonyicei bacsó hívására horhosokon át, meredek emelkedőkön kaptattam a „szalas” felé, a koraőszi napsugárzásban az aranyló sárgának tucatnyi színárnyalatát számláltam meg. Már jó mélyen volt alattam a furcsa nevű kis falucska, melyben a tegnap még szemlátomást keveredik a mával, hisz a piros tetős új házak között még gyakori a nyers fából ácsolt, kisablakos régi paraszti ház, amikor a fenyőktől övezett hegyi legelő sarkában megpillantottam a kalyibát. Igaz, először engem vettek észre a bacsó kutyái, s dühödt csaholással adták Palo bátyó tudtára, idegen van érkezőben, csak aztán pillantottam meg én a tanyát. Koštur Pavel a vidék híres embere, kiváló szakembere a birkatenyésztésnek, de ugyanakkor fafaragó művész is, meg tucatnyi régi, patinás szlovák dal tudója. Héthatárban jól ismert dudás, akit muzsikusként szívesen látnak lakodalmakon, keresztelőkön, családi ünnepségeken. Jövetelem célja, hogy megcsodáljam Paľo bátyó magafaragta dzsindzsicás korsóit, no meg hogy megdaloltassam az öreg bacsót. Koštur elém- rakja a fenyőfából meg háncsból készült, szemet gyönyörködtető munkáit, büszkélkedve mutogatja, s hogy megelőzze a kérdést, már felel is: Mottó: „Nessun maggior dolor, che ricordarsi del tempo felice nella miseria” (Dante) FELSŐGARAM VÖLGYÉBEN BARTÓK NYOMÁBAN
