Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - NAPLÓ - Rédli Gitka: Jordan Jovkov

haraiban szenvedő és éhező hazafiakkal. Az egyes jelenetekből áradó félelmet és halálillatot szinte felerősíti a balkáni természetből áradó szépség. Ez a tájképábrázolás is szomorú, árva, tipikusan jovkovi.

Mintha a természet is ösztönszerűen átvette volna a borús, háborús hangulatot. Megfigyelhetjük, milyen különös érzékkel egyesíti az író saját humánumát és hangulatát a háború torz arcával a Szvetata nőst (A megvilágosodott éjszaka) című elbeszélésben: „Valahol távol, keleten, egészen ott, ahol a fák hegye sötéten ágaskodik az ég felé, valami égő ragyogással tündökölt a széles látóhatár sötét vonalával átszelve. Egészen hasonlított egy hatalmas, égő tűzvészre. A sötétség köröskörül már oszladozni kezdett, és a világosodó égbolton itt-ott kigyúltak a csillagok. Felragyogott a hold.“ A felragyogó hold természetbeli ábrázolását mesterien hozza párhuzamba a háborús asszociációkkal.

Különös figyelmet érdemel a Poszledna radoszt (Az utolsó öröm] című elbeszélés is, melynek második felében az ősz kezdete a háború kezdetének párhuzamával jut kifejezésre. Ezzel az ábrázolással az író a természet és az emberek melankolikus hangulatának összekapcsolását érte el. Ilyen zavaros és borús tájkép tárul elénk az elbeszélés főszereplője, Lyuckan közvetítésével. Eltűnnek a valóság körvonalai, beleépülnek az emberek hangulatába, a hasonlatok és metaforák nagyszerűen érzékeltetik a természet és az emberek közti kölcsönös viszonyt. Az író realisztikus ábrázolásmódot alkalmaz.

Keserű és fájdalmas képet nyújt egy katonai tábor ábrázolása, ahol kolerában szenvedő katonák kínlódnak. Ebben a jelenetben a drámai lélekábrázolás kiegyensúlyozása céljából nyugalmas, örömteli tájat fest az író: „Gyönyörű volt az idő. Langyos, enyhe szellő fújdogált a tájon, a déli nap még melegen sütött.“ Ellentétben a természet és az idő pozitív hangulatával szörnyű hatást gyakorol a háború és a halál realisztikus ábrázolása. A legkedvezőbb táj- és természetleírást Jovkov a kontraszt kiélezése céljából éppen Lyuckan halálakor alkalmazta: „Virradt. Az idő csodálatosan szép volt. Megtisztulva a felhőktől, biztatóan, fényesen és békésen mosolygott az ég. Felsütött a nap, s valahonnan délről fújdogálni kezdett a langyos, enyhe szellő.“

Jovkov őszinte humanizmusát, életkedvét és életörömét fejezi ki elbeszéléseiben. Elítéli a háborút mint minden szerencsétlenség hordozóját, csupán az igazságos nemzeti háborút tartja szükségesnek és elkerülhetetlennek. Éppen ilyen szemszögből mutat rá az igazságra a Balkáni háború érdekeinek feltárásánál.

Első háborús témájú elbeszélései a Voenni Izvesztyija (Háborús hírek), Národná armija (Néphadsereg), és Otye- csesztvo (Hazafiság) című folyóiratokban, később pedig 1917—18-ban, két kötetben jelentek meg. A nagy háborús események színhelye, ahol Jovkov elbeszélései is játszódnak, Dél-Trákia dombvidéke, Sztrand- zsa előhegységei, Macedónia hegyes-völ- gyes vidéke, valamint Dobrudzsa messze elterülő síkságai voltak. Jovkov állandóan utazott, és magába szívta mindazt, amit elbeszéléseiben az olvasónak be akart mutatni.

A Balkáni háborún kívül elbeszéléseibe foglalta az azt követő háborúk borzalmas eseményeit is. Összes háborús témájú műveit 1930-ban, három kötetben jelentette meg: Zemlyaci (Földiek), Kraj Meszta (Meszta vége), Te pobegyiha (Győztek).

Jovkovot a bolgár jelenkor ihlette meg a Csiflikat kraj granyicata [Uradalom a határ mentén) című regény, a Miiionerat (A milliomos) című komédia és az Obik- noven csövek (Az egyszerű ember) című dráma megírására. E néhány jelenkori témájú alkotás után ismét visszatért a múltba — érdeklődése és figyelme a tiszta bolgár kultúra felé irányult, az igazi, eredeti népi valóság felé. Erősen foglalkoztatta képzeletét egy bolgár történelmi regény megírása is, Ivan Aszen bolgár cár uralkodásának idejéből.

Jovkov életútja és írói fejlődése végigvezet a bolgár nép társadalmi és szellemi fejlődésén, átélte a háborúkat, melyek erősen felkavarták a nép életét.

Igazi epikusi érzékkel szedte csokorba az egyszerű, de sokat tűrt és szenvedett nép sorsából merített elbeszéléseket, amelyek az antimovszki hánban játszódnak le. Az elbeszélésekben nemcsak a szereplők igazi élő személyek, hanem a cselekmény is tipikusan bolgár, nemzeti. A szereplők között akad néhány érdekes személyiség: a mindig szunyókáló, de mindent megfigyelő fehérhajú Kalmük, akit a Szaran- dovicai hánhoz régi, szívélyes kötelék fűz. Ö az örökös megbízhatóság, aki azonban hűen őrzi a valamikori boldog és békés évek emlékét; különös egyéniség az állandóan kémlelődő Geno apó is, aki jól ismeri a csillagokat, jövendőt mond az arc