Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

„Most meg egy grifftojást törtél össze, hogy ilyen ellenállása volt?“ — kérdezte, mivel a sorozatos meglepetések már megedzették.

„Játszottam — mondtam. Most már csak az ötmázsás gipszkötés hiányzik a kezemről, amely elmozdíthatatlanul az asztalhoz köt, és akár a felvételéig a kezemen maradhat.“ Anyám is odafutott, de aztán hátat fordított nekem. Láttam, a meglévőknél 1öbb ba] miatt szenved. (Nos, akkor kerültem orvoshoz először. Egy gyanakvó, ásatag tekintetű öreghez, aki mindenfélét kérdezett tőlem, miközben üres beteglapomat nézegette. Gyanítottam, hogy minél tovább vizsgál, annál több betegséget vél felfedezni rajtam, ezért aztán elárultam neki, hogy balesetemet nem érzem halálosnak, és hogy egy lapát gipszen kívül az égvilágon semmi sem szükséges a gyógyításomhoz. Vizenyős szemével rám hunyorított, még bólogatott is, mint aki egyetért velem, beteglapomra mégis egy regényt írt.)

Olyan elégedetten távoztam az öregtől, mintha pult alatti árura tettem volna szert. Ahogy a gipszem kezdte elveszíteni fehér színét, úgy borult fehérbe az udvar, és én végrehajtottam magamon az ítéletet, küzdöttem tantárgyról tantárgyra. A múltam kísértett, anyám sirámai perbe fogtak, s ebből a helyzetből bizony a gipszem mentett ki. Elmaradhatatlanul látogatásaival Kenesi tovább háborgatta apám szellemét, szobámat azonban bölcsen elkerülte.

(Nézze, doki! Figyelmeztetés nélkül is tudom, hogy sokszor elég, ha a gyengélkedő kiölti a nyelvét, az orvos máris kész a recepttel... Ha én ilyen vizsgálatot kívánnék, akkor az esetemről így írnék: „Itt áll maga előtt egy bukott diák, aki rögeszméje mellett kitartva, néhány hónap alatt bevágta mindazt a tananyagot, amiből azelőtt éveken keresztül még egy fejezetcímet is képtelen volt megjegyezni. A három hátralevő vizsga azt jelentette számára, hogy a kocsma és az egyetem közötti alig járható úton hármasugrással teszi meg a legnehezebb szakaszt. A kitűzött Időpontban lámpalázzal sietett a rosszemlékű kőépiílet felé, amelynek halszemekre emlékeztető ablakai tanúi lehettek „betegsége" első tüneteinek.“ De ha csupán ennyi lett volna a közölnivalóm, akkor nem töröm magam ezzel a levéllel.)

Hiába dörömböltem az iroda ajtaján, csak az üres helyiség visszhangzott. Rá kellett ébrednem, hogy a tudás is ugyanolyan portéka, mint a padlásról lementett régiség, vagy egy vég vászon: ha nincs kinek eladnom, olyan, mintha nem is lenne. A puszta öklömmel bevertem néhány ablakot, de teljesen kedvetlenül, minden ütés után határozottabban éreztem, hogy minél többet akarok, annál kevesebbre megyei: egyenesekkel és horgokkal. Még soha nem éreztem magam olyan megalázottnak, mint akkor. (És itt jön maga, doki!)

Azt mondják, hogy amit törött kézzel megtenni képtelenség, megostromoltam a seregélyek és verebek fellegvárát, a főutca toronymagas jegenyéjét, amelynek ■elvékonyodó vezérága a rúdugró rúdjához hasonlatosan hajladozott alattam. A magasból a reformkor irodalmáról harsogtam el egy összefoglalót... A tűzoltólétra

— allítólag —■ nem ért fel hozzám, de vagy a fa alatt tülekedők szóiongatására, vagy másért, alkonyat felé lemásztam a fáról, s azt kérdezgettem, nincs-e köztük az iskolaigazgató, mert ha nincs, az épp elég baj, ám mégsem akkora, hogy én le ne vizsgázhatnék a hiányzó évfolyamok tananyagából bármelyik más iskolában; de akkor a Szentlélek óvja az iskolaigazgatónkat, mert nem fogok megelégedni a főiskolai végzettséggel, hanem egyenesen az ő jól fűtött irodájában mumifikálódó székre rontok rá, s úgy rúgom ki azt alóla, hogy sokáig marni fogja a szemét az a forró-száraz por, amit én ott felkavarok... Meglepetésemre, a zsebeimben bőven találtam kéregtörmeléket, amelyet mintha lóvakaróval választottak volna le a fa törzséről. Ruhámat pedig mintha valaki madzagon, ló után kötve vontatta volna keresztül az erdőn.

Akár egy bőgőre írt szólam hangjegyei, úgy váltakozott sietős utam mentén ház, nyári konyha, garázs. „Neteddneteddnetedd...“ — kerepelték a kerítések rácsai. Lelassítottam lépteimet. Mintha egy barlangból léptem volna ki váratlanul az estébe. A bilincseitől megszabadult rabnak lehetnek olyan tétova-könnyed léptei, mint amilyenekkel én igyekeztem Maxiékhoz. Maxiék háza, akár a lakodalmas ház, ki volt világítva. Az ablakon át kisüvöltő szaxofonszólóból sejteittem, hogy én itt most hívatlan vendég leszek. Csöngetésemre szőke, csapzott hajú leány nyitott ajtót, aki visszaköszönni sem tudott, olyan szaporán kapkodott levegő után. Valaki odabent