Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - MŰHELY - Poór József: Egy évad az ezredesnél (novella)
álló bandához. — Ezért aztán a karjaitokban bíztok. De! Csak bízzatok. Naponta két órás edzés Kapa vezetésével. Oszás víz fölött, víz alatt. Kuss! A sovány festő előkotort egy Bystricát, arrébb vonult, leült a fűbe, s hátát egy fatörzsnek támasztva rágyújtott. Tekintete elsiklott az előtte álló emberek fölött és megállapodott a tó vizén. — ... egy úszómester legyen nyílt, bátor, egészséges, férfias — hallották az ezredest. — Borbélyhoz! — ez a felhorkanás Hobónak, Igornak és a két Miskának szólt. — Űj tagok felvétele .. Erre megjelent három fiú. Fürdőnadrágban. Barnabőrű, izmos fickók. Az ezredes az órájára nézett, arcán elégedettség látszott. — P. Ferenc, G. Lajos, N. Pista — mutatkoztak be az újoncok. Az öreg felvett egy ökölnagyságú követ és P. Ferenc orra alá nyomta. — Jól nézze meg! Az úszómesterjelölt engedelmeskedett. — Gránit — szólalt meg kisvártatva. Az ezredest bántotta ez a magabiztosság. Önteltségnek és hencegésnek vélte. Dühítette azért is, mert ez a szőkimondás a festőre emlékeztette, akit nem nagyon kedvelt, bár valamiért szánta, és valamiféle részvétet is érzett iránta. Mivelhogy a festő fölötte állt az e világi dolgoknak... úgy érezte, hogy a világmegvetés dolgában a festő a legnagyobb vetélytársa, s azt hitte, a (kezdő) művész minden megjegyzése arra irányul, hogy porba sújtsa őt. Ahogyan szétömlött benne a düh, a tó felé fordult, nekiszaladt, aztán elhajította a követ mintegy húsz méternyire a parttól. — P. Ferenc, hozza ki a gránitját! A fickó nekirontott a tónak. Fejese nyomán nagyot csobbant a víz. — Mondtam, hogy hiánycikk nálatok az ész — dohogott az öreg. — Hogyan is gondolkodhattok, ha fejvesztve rohantok a víznek?! P. Ferenc egy hosszú percig volt a víz alatt. Üres kézzel tért vissza. Az ezredes fölnyekérgett. — Drága fiam, maga igazán úszómester akar lenni? Hát akkor nézze meg ezeket a cápafiókákat — mutatott a pamacsosbajszú a hat „bevált“ úszómesterre. — Na, mit szól ezekhez a pofákhoz?! Ezek még az ikrát is képesek kilopni a halakból. Maga meg egy malomkövet nem képes megi-riálni húsz méternyire a parttól! Egy újabb követ vett a kezébe és odaállt G. Lajos elé, aki akkor már eldöntötte, hogy tojik az úszómesterségre. — Milyen kő ez? — kérdezte az öreg. — Szürke — mondta Lajos. Csobbant a víz. — Hozza ki! A fiú elindult a víz felé, szemét ama bizonyos pontra szegezve. Bár a víz langyos volt, testén végigszaladt a borzongás. Beljebb lábalt, s arra gondolt, hogy azért mégis jól jönne egy kis pénz a szünidő alatt. Megszállta a dac, s lemerült a víz alá. Az ezredes tenyerében a „beváltak“ elképedésére is stopperóra üveglapja csillant. — Vége — szólt oda Kapa a festőnek — vége hát a szép időknek. A követ kereső fickó csak-csak nem akart előkerülni a víz alól. Az öreg hangosan számolt: — Egy perc tíz másodperc, egy perc húsz másodperc, Kapa, menjen, hozza ki ezt az öngyilkosjelöltet. A főúsző nyílként suhant végig a fövenyen, s kecses ívben vetődött bele a vízbe. Nyomában forrt, habzott a víz, s légbuborékok törtek a felszínre. Pillanatokon belül előbukkant a két fiatalember fekete feje, széles válla. — Egy perc negyvenöt másodperc — harsogta feléjük az ezredes. — Mondja csak, fiam, szirénekkel találkozott odalenn? 1 A követ, azt persze nem találta. Közben a harmadik jelölt, N. Pista talált két egymáshoz hasonló kavicsot. Van ez így. Az egyiket a fürdőnadrágjába csúsztatta, a másikat meg nyitott tenyerére helyezte, s odaállt az ezredes elé. — Bedobhatom?! — kérdezte szerényen. Az öreg bólintott. A fiú elhajította a követ úgy harminc méterre a parttól, s utána vetette magát.
