Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái II. (előadás)

egy pillanatig is, hogy a kettő közül melyikben kell a fordítónak teljességgel otthonosan mozognia, azaz melyiket kell bírnia anyanyelvi fokon? Az átadó nyelv minimális ismerete nélkül, nyersfordítás segítségével, készült már nem egy remek fordítás, de ha az átvevő nyelv nem úgy a sajátja a fordítónak, mint az érzékszervei, vagyis ha nem az anyanyeJve, akkor csak elnézésre szoruló, szánalmas próbálkozás, selejt lehet az, ami a keze alól kikerül. Az ilyen munka eredménye nem tolmácsolás, hanem félrevezetés. Méltatlan a szerzőhöz, méltatlan az olvasóhoz, és nem használ, hanem épp árt az ügynek. Már nem tudom, hol olvastam: keserű szájízzel nyilatkozott valaki azokról a kísérletekről, amelyekkel franciául tudó lelkes magyarok próbálták a francia olvasóknak a magyar irodalmat hozzáférhetővé tenni. Vagyis az anyanyelv az, amelyen valaki a siker reményével próbálkozhatik. Az anyanyelv

— és még valami. Mert jó, ha a fordító jártas abban a nyelvben, amelyről fordít, mennél jártasabb benne, annál könnyebb a dolga. De ez a jártasság nem azonos a gyakorlati nyelvtudással, a hétköznapi nyelvismerettel. Kevesebb is, több is annál. Tulajdonképpen nem nyelvismereti fogalom. Művészi érzék, olyan lámpás, amelynek világánál a fordító — hézagos nyelvismerete ellenére — mélyebben bele tud látni a mű nyelvi finomságainak, stiláris árnyalatainak rejtelmeibe, mint akár az adott nyelvet anyanyelvűkként beszélők százezrei. Ha a hűség problématikáját tovább feszegetjük, felvetődik a kérdés, van-e, illetve lehet-e egyéni stílusa a fordítónak ebbeli minőségében, vagyis mint fordítónak? Bármennyire igaz is, hogy a reproduktív készség alkati adottság, azért a fordító se holmi engedelmes neutrális masina, amelybe tetszés szerint bármit be lehet programozni, aztán csak egy gombnyomás, és a gép az átvevő nyelven hajszálpontosan visszaadja azt, amit az átadó nyelven belétápláltak. Nem, a fordító nem automata, nem személyiség nélküli robotember. Éppolyan saját világú egyéniség, mint bárki más, és van, s lehet egyéni stílusa. Csak a kontárt nem óvja meg a jó ízlés az eredetinek ártó túlzásoktól. Egyéni stílusának mennyi szép jegyével tette ragyogóbbá ezt vagy azt a fordítását például Babits! Mikor először olvastam tőle ezt az Ovidius-sort: „... a remegő lánykát merni tanítja az árny.“ [Nyári dél] — bevallom, meghökkentem. Arra gondoltam, hogy a metrum kedvéért került az árnyék helyére az árny szó, mely már Babits korában sem volt általánosan elfogadott szinonimája az árnyék szónak. De aztán gyanakodni kezdtem, és nem sokkal utóbb a Gólyakalifában — vagyis Babits saját művében — rábukkantam az ugyanebben a jelentésben használt árnyra („...a feje árnyban volt.“) Tehát a szó az Ovidius-versben sem kényszermegoldás, hanem a fordító Babitsnak az író Babitstól kölcsönvett egyéni stílusjegye.

Vehetnénk tovább sorra, és példákon mutathatnánk be a jó műfordítás jellemzőit. De időzzünk el már csak egy kicsinyég az időtállóságnál, mely — áttételesen értve — tulajdonképpen összegezi a kritériumokat. Ami állja az időt, az jó, s ami jó, az nem szorul helyettesítőre. Újabban mégis elméletek kapnak lábra, és afféle elévülési időt szabnak meg a fordításoknak. Kimondják, hogy a fontos műveket korról korra — fél évszázadonként, nemzedékenként, húszévenként stb. — újra kell fordítani. Miért? Mert időközben az átvevő nyelv annyit változott, hogy a régi fordítás már nem töltheti be szerepét. Ugyan! Egyszerű dolog ez. Fölösleges mindenből tudományt csinálni. Ha egy fordítás a születése idején a maga nemében jó volt, vagyis az akkori nyelvi normáknak és művészi követelményeknek mindenben megfelelve híven tolmácsolta az eredetit, miért dobnánk el? Először is az a bizonyos időközi nyelvváltozás sem olyan roppant nagy, hogy épp a nyelv emlékezete ne tudna vele megbirkózni. Aztán képzeljük el a következő esetet, mely a valóságban — a fejemet teszem rá — százával fordul elő: három nemzedéknyi idővel ezelőtt kortárs író műve jelent meg remek fordításban. Az az atmoszféra, amelyben az eredeti is, a fordítás is napvilágot látott, soha többé vissza nem tér

— és azt a művet arra a nyelvre az idők végezetéig jobban, hívebben senki le nem fordítja. Kell hát Itt az újrafordítás? Határozottan nem. Akkor hát soha semmit ne fordítsunk újra, csupán azért, mert a meglévő fordítás a maga nemében jó? Dehogyis! Hiszen az a másik véglet volna. Csak arra vigyázzunk, hogy a célszerűségi, gyakorlati szempontokat teljesen mellőző elvi imperativusoknak ne engedjünk a kelleténél nagyobb teret. Mert ha egy irodalmi szöveg értékét az szabná meg, hogy a nyelve mai-e vagy régi, időről időre újra kellene írni az eredeti műveket Is. Igaz, annak idején Móricz Zsigmond „Bornemisza óta a magyar nyelv csak